A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Békéscsaba, 1974)

Tábori György: Tótkomlós állattartása

A kanászok bérének beszedése az 1920-as évektől havonta történt. Lovaskocsival indultak el házról-házra, a kanászbérért. Az egyik kanász és a másiknak a felesége ment együtt, mivel mindketten nem jöhettek el a csürhe mellől. A házba mindig a férfi ment be, és ő hozta ki a járandóságot, amit a háziasszony adott át s, amin aztán megosztoztak. Húsvétkor és pünkösdkor a gazdák hibaj Palo! hibaj Palo! lenéző megszólítással egy-egy pohár pálinkát adtak a kanásznak. Ebben az időben volt kanász a bát'a Bezjak. A gúnynevet csípőficamos járásáról kapta. Vele történt meg, hogy sokszor társára hagyta a csürhét, mert délben elment az unokáját etetni. Hová megy apóka? — kérdezték. Tájd'em zuvaf (megyek rágni), válaszolta. A háromhónapos unokáját az általa megrágott szalonnával etette. A két világháború között a sertéskereskedelem teljesen a sertéskupecek kezébe került, akik felhajtóik (cenzár) révén szedték össze hetenként a szükséges mennyiséget. A tavaszi és őszi hónapokban heti 5—6 vagon hízott sertést is elszállítottak a községből. A mai időben a lakosság többsége a hetipiacokon vásárolja meg a hizlaláshoz szükséges malacokat vagy süldőket. A juhtartás A tótkomlósiak a juhtenyésztést mindaddig folytatták, amíg a bérelt pusztáik megvoltak. Ezerszámra tartottak juhot a falu körüli közlegelőn és a szentetornyai pusztán. A falu lakossága „leginkább is marhatartásból és gyapjú eladásból élt".

19 „Ezen juhtenyésztés oly kiterjedésű volt, hogy jóformán csak az, amit évenként a gyapjúból bevettek, elég volt nekik a máskülönben is csekély igényűeknek nemcsak ruházkodásra, hanem a cselédség bérének és az adónak fedezésére is."

20 A 19. század második feléig kizárólag a magyar pödröttszarvú fehér rackát (cákóka) tanyésztették. A század vége felé megjelent a cigája juh. Az első világháború után pedig a merinói teljesen kiszorította az előbbi két fajtát. „A juhtenyésztésnél többnyire a finom, selyemgyapjas, némelyek azonban az edzettebb természetű hosszúgyapjas fajtát tenyésztették".

21 A virágzó juhtenyésztésre a mai komlósiak már nem emlékeznek. Egyedül a 79 éves Lehoczky Mátyás emlegette, hogy a községben a mai főtéren álltak az esztrengák (strunga) és ott álltak a gyapjúraktárak is. írott források is bizonyítják a nagyarányú juhtenyésztést : ,,A gyapjút senkinek nem volt szabad eladni, hanem közösen adta el a község. Amikor az ideje közeledett, a templom előtt kihirdették, hogy akkor vagy akkor lesz a juhnyírás. Erre az időre minden gazda lenyíratta a juhait és a gyapjút a közös raktárakba vitte be. Ehhez a raktárhoz, amely a mostani presbiteri épület és a lelkészi iroda helyén állott, szín is volt csatolva, ahol a gyapjú megmázsáltatván, nagy gyapjúzsákokba gyömöszöltetett össze. Amikor már az összes gyapjú együtt volt, a felső vidékről jövő vevők, különösen a micsinyeiek nagy társzekereken vitték azt el, szép összegű pénzt hagyva itten érte. A pénzt ezután a község osztotta szét, kinek-kinek annyit, amennyi gyapjút hozott volt be."

22 Egy nagyobb gazdának, például a gazdag Stirbicz családnak 1849—50-ben 134 darabból álló nyája volt, fogadott juhász őrizte, de ugyanabban az évben a juhászon kívül még egy strungást is felfogadtak, akinek a feladata a tej feldolgozása volt.

23 A 19. században még közös legeltetés folyt: „A legeltetés úgy történt, hogy a gazdák többen összeálltak és juhászt fogadtak maguknak, itthon a fejősbirkákat, a bérelt pusztákon pedig az ürüket, kosokat és toklyókat külön-külön nyájakban legeltették."

24 Gyakran fogadtak fel erdélyi románokat juhásznak, mert tudták, hogy értenek a juhok kezeléséhez. A juhászokat október 26-án Demeter napján fogadták fel. Ekkor az egy juhászt felfogadó gazdák nagy lakomát csaptak, és ezen a napon adtak számot a juhászok a rájuk bízott nyájról. De még Demeter nap után is addig legeltették a nyájat, amíg a hó el nem lepte a mezőt. A juhászok fejtek, ami „akként eszközöltetett, hogy egy-egy gazdánál a juhok számához képest egy-két vagy 19 289