A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Békéscsaba, 1974)

Boross Marietta: Tótkomlós mezőgazdasági fejlődésének vázlata (1828–1959)

Bérezésüket összevetve a környező nagybirtokon fizetettekkel azt találjuk, hogy a nagybirtokon szolgálók szalonnát és bakancsot nem kaptak, helyette engedélyeztek egy tehéntartást és egy anyadisznónak a tartását a szaporulatával. A kommenciósok másik csoportját a nem teljes munkabíró ún. „félkommenciósok" alkották. Ezek rendszerint a leszerződött munkásnak vagy feleségének az apja, vagy 17 éven aluli fia volt. Keresetük a család jövedelmét gyarapította. A kommenciós cselédek törekvése a falubeli ház megszerzése volt, ahol magukat öregségükre meghúzhatták és napi kiadásaikat a napszámos munkából fedezhették. A cselédek sorába vehetjük a tanyásokat és a feles tanyásokat is. Szolgálati idejük a kommenciós cselédekével volt azonos. Kiss Lajos mindkét kategóriát a „megelőzött szegény emberek" csoportjába sorolja.

75 Többségüknek a föld műveléséhez szükséges felszerelése — ló, eke, kocsi, borona — többé-kevésbé megvolt. A feles tanyásoknak felszerelésük nem volt, elsőrendűen az olyan tanyára fogadták fel őket, ahol senki sem lakott. Munkaerejük szükséges volt az állatok gondozásához, a tanyaépület karbantartásához. Fizetségül részesaratást kaptak, aprójószágot — tyúkot, kacsát, libát — nevelhettek a tanyaudvaron. Ez utóbbiért adóztak a gazdának, nevezetesen minden tyúk után 10 tojást, a kacsa és a liba szaporulata feles volt. Szemmel való tartásukról a tanyás gondoskodott. A baromfi hasznában az osztozásnál a variációk egész sorával találkozunk. Pl. ha az anyalibát a gazda adta, akkor minden harmadik kisliba volt a felesé, de ekkor a szemhez a gazda is hozzájárult, minden tíz libára harminc kg szemes kukoricát adott. A téli időszakra leapasztott számosállatot gondozta, ezért a gazdától szabad tüzelést kapott. Nyári jószággondozásért, amit Szt. Györgytől—Szt. Mártonig számítottak, a gazda élelmet adott. A fenti munkákért kapott bérezésért köteles volt a tanyás minden rábízott mezőgazdasági munkát a „legjobb tudása" szerint elvégezni. A tanyai épületek tapasztásának és meszelésének költségeihez a gazda nem járult hozzá. Tótkomlós agrárproletariátusának legnagyobb tömegét az időszaki mezőgazdasági munkára eljáró summás-ok. alkották. Lenin

76 a szabad bérmunka lehetőségeit vizsgálva megállapítja, hogy az elvándorlás azért jelent a munkások számára némi gazdasági előnyt, mert falujukból olyan vidékre mehetnek, ahol mint munkavállalóknak a helyzetük előnyösebb. Tótkomlóson az időszaki munkára 25 vállalkozó toborzott munkásokat. A summásság patriarchális családi közösséghez hasonlítható, mely nem vérségi, hanem gazdasági alapon nyugszik. A bandában tömörült munkások alárendelik magukat a bandagazdának. Általában egy-egy bandába húsztól—hatvan emberig tartoztak. Megvizsgáltuk, hogy a vállalkozók, a summásgazdák hogyan váltak egy-egy csoport vezető emberévé. A többség a falusi szegénység soraiból került ki és vált bandagazdává, mert vállalkozásához semmiféle pénztőke nem kellett. Mint munkás kezdte, majd előmunkássá, munkafelügyelővé lépett elő a ranglistán. Munkahelyén apróbb szolgáltatásokkal vezetőinek bizalmába férkőzött és ha megvolt a kapcsolata az uradalommal, akkor már megbízták, hogy munkásokat toborozzon. Kidoboltatta a faluban, hogy munkásokat keres — megmondva az időtartamot és a várható bérezést is — ha falujában nem volt elég jelentkező, akkor a szomszédos falvakban, így Pusztaföldváron, Békéssámsonban és Csorváson is doboltatott. A bandagazdák kivételezett helyzete nemegyszer szembeállította őket a munkásaikkal. így vallanak róluk: „Bennük volt az uralkodni vágyás, meg a más munkájának a kihasználása. Amikor kellettünk, akkor ígértek mindent, amikor odaérkeztünk, már semmit sem akartak adni. Jól kerestek rajtunk." Ezt a lesújtó véleményt legjobban a felszabadulás utáni helyzetük tükrözte, nagygazdákkal, kupecekkel kerültek egyenlő elbírálás alá — bár sok245