A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 2. (Békéscsaba, 1973)

Sterbetz István: A székipacsirta Orosház környékén

A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 2 A székipacsirta Orosháza környékén STERBETZ ISTVÁN A rövidujjú, vagy székipacsirtával (Calandrella brachydactyla) 1956 tavaszán találkoztam első ízben Kardoskúton egy fehértószéli birkalegelőn, majd egy évvel később már e ritka faj ottani fészkelése is bebizonyosodott. Orosháza környékéről azóta is évente előkerült néhány fészekalj s az őszi-tavaszi madármozgalmak alkalmával szintén rendszeresen megfigyelünk átvonuló példányokat. A székipacsirta békésmegyei megtelepedése és rendszeres átvonulása sajátos jelenség a délalföldi madárvilágban, de faunisztikai érdekességén túlmenően is elgondolkoztató kérdéseket támaszt. Ez a pacsirtafaj számos alfaji változatban Déleurópa, Délszibéria, Kisázsia, Középázsia, Délnyugatázsia, Észak- és Keletafrika félsivatagos jellegű, száraz pusztáin honos. Magyarországról, mint költő madarat, ezideig csupán a Hortobágyról ismerjük, ahonnan 1933-ból származik a bizonyító fészekalj (Charteris 1933). A további kutatások azután kimutatták, hogy ott elég népes, elszigetelt populáció él, különösen a puszta déli peremén. Ezzel szemben az ország többi részében még vonulásidőben is csak nagyon elvétve kerül elő. A Duna-Tisza-közéről máig sincs adatunk, a Velencei-tó, a Balaton, majd a Tiszántúlon Kétegyháza és Biharugra környékéről egy-egy alkalommal, véletlen kóborlóként került elő. A Magyar Nemzeti Múzeum Természettudományi Múzeuma rendkívül érdekes eredménnyel végezte el a magyarországi költőpopuláció rendszertani vizsgálatát, amennyiben Dr. Horváth Lajos megállapította, hogy a hazai fészkelők egyedül csak a magyar Alföldön található, külön alfajt képeznek s „Calandrella brachydactyla hungarica HORVÁTH 1956" néven írta le a feldolgozott hortobágyi példányokat (Horváth 1956). A magyar rövidujjú pacsirta — melyet nagyon találóan székipacsirtának nevezett el az 1960-ban kiadott „Nomenciator Avium Hungáriáé" névadó bizottsága — feltűnően szürke árnyalatú, a mezei pacsirtánál jóval kisebb madár. A világosszürke felsőtestet széles, sötét csíkozás borítja. Álla, torka, melle, hasa egérszürke. A mell felső szegélyének mindkét oldalán egy-egy sötét folt látható. A farok és szárnytollak alsó fele feltűnően világos, a szárnyfedők erősen csíkozottak. Az ujjak rövidsége — mint a Calandrella brachydactyla alfajok valamennyiére — a hungarica példányokra is jellemző. A kardoskúti állományról lehetetlenség élethű képet alkotnunk. Mint a pacsirtaféléket általában, a széki pacsirtát is igen nehéz számbavenni egy területen. A megtalált fészekaljak nem tükrözhetik a valóságot, mert felkutatásuk szinte csak a véletlenre épülő feladat. Az éneklő hímek alapján már valamivel pontosabb felvételt kapunk, de ugyanakkor joggal feltételezhető, hogy a levegőben látottakon kívül még jónéhány földönmaradt példányt is takargatnak az agyagszürke kis madár, környezetébe olvadó rejtőszínei. Az alábbiakban közölt fészkelési statisztikám is ezért rögzíti nyilvánvalóan alacsonyabbnak ezt a populációt, mint amennyi a környékbeli pusztákon feltételezhető. 237