A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Békéscsaba, 1971)

Juhász Irén: Régészeti adatok a középkori Bihar megye nyugati részének településtörténetéhez

A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 1. j 19711 Régészeti adatok a középkori Bihar megye nyugati részének településtörténetéhez JUHÁSZ IRÉN A középkori Bihar megye területének több, mint fele hegyvidék, síkságait a Berettyó, a Sebes- és a Fekete-Körös széles, jól járható, telepedésre alkalmas völgyei tagolják. A középkori települések után kutató ember azonban nem veheti alapul a táj mai arculatát, hiszen az egykori vízrajz és növénytakaró az eltelt évszázadok alatt igen nagymértékben megváltozott. A hegyekből lezúduló patakok, mindenekelőtt a szabályozatlan Körösök a bihari síkságon hirtelen lelassultak s medrüket szinte téliesen elveszítve végeláthatatlan mocsaras-nádas rétségekben tűntek el. A Sebes-Körös, Vizesgyán alatti szakaszát már csak jóakarattal tekinthetnénk folyónak, a Gyepes és Kölesér patakoktól táplált Fekete-Körös azonban kissé bővizűbb volt. Középkori okleveles adatokból tudjuk, hogy a Gyepes patak Erdőgyaraktól nádasok közt folydogált, a Kölesér pedig dél felé Méhkerékig terpeszkedett. A nagyobb patakokat számtalan ér és csermely táplálta, amelyek közül néhánynak a nevét is ismerjük (pl. Korhány). A fátlan alföldi rónaságokat látva könnyen azt hihetnők, hogy a bihari síkság egykor hasonlatos volt a keleti sztyeppékhez, ez azonban nem így van. A vízpartokat, a kiemelkedő szárazulatokat, hátakat hatalmas erdők fedték. A Sebes-Körös mentén leginkább tölgy, a Fekete-Körös vidékén a bükk uralkodott. Bihar megye délnyugati részén valóságos őserdők szegélyezték a patakokat s a megtelepedni kívánó ember csak erőszakkal, irtással tudott teret hódítani magának. A Bél- Kerek- vagy Kerék szóval képzett helynevek irtásfalvakra vonatkoznak. A honfoglaló magyarság megtelepedésének régészeti bizonyítéka sajnos igen kisszámú, egy-egy lelőhelyet tudunk csak megnevezni a mai Magyarország (pl. SarkadPeckesvár) és a mai Románia (pl. Nagyvárad-laktanya) területén, aminek természetesen nem az az oka, hogy a magyarság a X. században ezt a vidéket nem szállta meg - hiszen az Árpád-kori települések egész sorát ismerjük -, hanem a régészeti kutatások fogyatékossága. Az Árpád-korban virágzó tájra a török hódoltság után már alig lehetett ráismerni. A törökkori pusztítások megdöbbentő mértékére jól rávilágítanak a XVII. század végi összeírások és leginkább az 1783-as országos felmérés, amely egy hanyatló országról tartalmaz adatokat. Az egykor virágzó földek helyén vizes legelők, mocsár és haszontalan szik terpeszkedett, az elvadult vizek megzabolázására gondolni sem lehetett. S csaknem minden alföldi vidékről eltűntek az erdők! Az egykor virágzó magyar falvak romhalmazai lassan vagy egyáltalán nem telepedtek be újra s a középkori falurendszer helyén ekkoriban jelentek meg a máig is élő tanyás nagyközségek. 155