A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Békéscsaba, 1971)

Duma György: Szervesanyag bomlásának nyoma a szabadkígyósi X. századi temetők foszfát vizsgálatai alapján

Az újonnan keletkező foszforásványok csoportjában legnagyobb jelentősége a kalciumfoszfátoknak van. Ezek között a mono- és dikálciumfoszfátok vízben jól oldódnak, a trikálciumfoszfátok gyakorlatilag oldhatatlanok. Mivel a vízoldható kálciumfoszfátok is idővel ez utóbbi alakba mennek át, azért a foszfátionoknak a megkötésében a kálciumfoszfátoknak rendkívül nagy jelentőségük van. Számos megfigyelés bizonyítja, hogy a foszfátionok a talajban igen rövid idő alatt megkötődnek. Az a tapasztalat, mely szerint a talaj teljes foszfáttartalmának csak egy része hasznosítható a növények számára, jól mutatja, hogy a foszfátionok és az egyes talajalkotók között túlnyomóan igen erős kötések alakulnak ki. A talajban levő foszfátok viszonylag nagy stabilitása, valamint az a körülmény, hogy az oldatba jutott foszfátok (foszfátionok) újabb hasonlóan nehezen oldódó foszfátokat is képeznek, biztosítja a foszfortartalom megmaradását és lehetővé teszik bizonyos esetekben annak növekedését. Amíg azonban az ember tevékenységével a talaj vagy a talajban levő növényzet eredeti állapotát meg nem változtatja - kivételektől eltekintve - az építő és lebontó folyamatok egyensúlyban maradnak. A talajok természetes foszfáttartalmát minőségük, jellegük, a növényi és állatvilág, az éghajlati viszonyok, valamint több földrajzi és földtani tényező nagyobb területen viszonylag egységesen alakítja ki. Megfigyelések azt mutatták, hogy a talajok kisebb részeken történő feldúlását olyan helyi jellegű biológiai tényezők okozzák, melyek az emberi és állati életfolyamatokkal hozhatók összefüggésbe, többnyire antropogen eredetűek. Mivel az emberi és állati szervezetek foszfortartalmú anyagokkal táplálkoznak, táplálékaik maradványa, hulladéka, kiválasztási termékeik és végül szervezetük pusztulása útján foszfortartalmú anyagok maradnak vissza a talajban. Mindezek bomlása alkalmából keletkező foszforsav hatására újabb foszfátok keletkeznek, melyek a talaj átlagos foszfátszintjét helyenként számottevően és maradandó módon megnövelik. A foszfátionok már említett korlátozott mozgékonyságából, valamint erős megkötődéséből önként adódik, hogy a talaj foszfáttartalmának változása, helyileg történő feldúsulása alkalmas lehet régészeti meghatározásokra is. E megfontolás alapján 1931-ben végeztek először régészeti céllal talajvizsgálatokat. Azóta e módszert mind szélesebb területen alkalmazzák a legkülönbözőbb korból származó kultúrrétegek vizsgálatára. A régészeti céllal végzett talajvizsgálatokat napjainkban terjedelme miatt aligha áttekinthető irodalom tárgyalja. Érthető, hogy a régészettel kapcsolatos foszformeghatározásokkal nálunk is foglalkoztak.

1 Nagyobb számú vizsgálat elvégzésére azonban csak az elmúlt években nyílt lehetőség, az edények egykori szervesanyagtartalmának meghatározására irányuló kutatómunkával összefüggően.

2 Ennek során alkalmunk volt a szerves anyagok dekompozícióját és ezzel kapcsolatban a foszfátionok megkötődésének lehetőségét mind a laboratóriumi modellkísérleteinknél, mind természetes körülmények között különböző talajokban tanulmányoznunk. Irodalmi adatokkal egyezően úgy találtuk, hogy a talajok természetes foszfáttartalma, valamint a foszfátionok megkötődésének a lehetősége a talaj ásványi összetételétől és szemcsemegoszlásától függ. A talajok természetes foszfáttartalma legkisebb a homokos, legnagyobb a magas mésztartalmú agyagos talajokban volt. A foszfátionok mozgásának lehetősége ezzel messzemenően párhuzamosságot mutatott, a homokos talajokban mindig kedvezőbb volt mint az agyagos meszes talajokban. Megfigyelhettük, hogy a foszfátionok vándorlása (penetrációja) az eltemetett testtől függőlegesen lefelé a többi iránynál minden esetben kedvezőbben mehet végbe. Mind a modellkísérleteink, mind a különböző talajokban fekvő sírok földanyagának vizsgálata azt mutatta, hogy a foszfátionok a foszforsavat tartalmazó 128