Szendrei Géza - Tóth Tibor szerk.: A magyarországi szikes talajok felszíni sóásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 9. Miskolc, 2006)

A talajfelszínen előforduló sókivirágzásokkal kapcsolatos ismeretek Magyarországon 1998-ig (Szendrei Géza és Szakáll Sándor)

szulfátosak-kloridosak: 3%. Az adatokat földrajzi tájegységek szerint is összegeztük. Összefoglaltuk a sókivirágzások előfordulásának összefüggéseit a környezeti tényezőkkel, így a geomorfológiai viszonyokkal, növényzettel és a talajvízzel, valamint a talajtani tényezőkkel. A talajtani tényezőket tekintve, amikor megadták a talajtípust (ezek az adatok a XX. század második feléből származnak) az akkor szoloncsák volt. A fizikai féleség szerint a sókivirágzások homokos összetételhez köthetők. 1. Bevezetés Amióta a sókivirágzásokról adataink vannak, azóta is számottevő változások következtek be a talajképző tényezőkben. 1.1. Éghajlat Az előző időszakhoz képest a XIX. század első fele kevésbé csapadékos és enyhébb volt, a második felében a csapadékos-hűvös éghajlat visszatért egy rövid időre, a XX. század közepétől jellemző a melegebbé és szárazabbá váló időjárás. A budapesti mérési adatsorok szerint a XIX. század elején rövidebb időszakban hűvös és csapadékos éghajlat volt, a XX. század közepétől pedig felmelegedés, meleg száraz időszak következett be (Rácz, 2001). A meteorológiai adatsorok szerint 1881-1980 között hazánkban az átlagos évi középhőmérséklet homogén adatai 1,04°C/100 év emelkedést (Bartholy et ai, 2001; Molnár, 1996), az évi csapadék átlag pedig 90 mm/100 év-et elérő csökkenést mutatott (Bartholy et al, 2001; Molnár, 1996). Az éghajlati változások befolyásolják a talajtani folyamatokat és ezeken belül a szikes talajok képződését, valamint a sófelhalmozódási folyamatokat is (Várallyay, 1994, 2002), így a melegebbé és szárazabbá váló éghajlat, a hőmérséklet növekedése esetén a sófelhalmozódás fokozódik, de ezzel szemben hat a sós talajvízszint csökkenése, amit az oldalirányú áramlások ellensúlyozhatnak. Az időjárási viszonyok hatását a sómérlegre kísérletileg (Karuczka, 1999) és megfigyelésekkel is (Tóth & Kuti, 2002) igazolták. 1.2. Növényzet A nagy folyók árterein sokfelé megmaradtak a ligeterdők, a lecsapolt árterek részben szántók lettek, helyenként pedig elszikesedtek. Az ártéren kívül eső nyár-ligeterdőket egyrészt letermelték és művelésbe vonták, másrészt bokros-fás legelőkké alakították. A löszhátakon szinte kivétel nélkül a löszpusztaréteket művelésbe vonták, gyakran legelőként hasznosították. A homokterületeken részben megmaradt az erdőpuszta. A nádasok, sásrétek, mocsárrétek és lápi rétek szántokká, legelökké lettek. A vízi és mocsári társulások főként a nagy folyók holtágaiban maradtak meg (Járó, 2000). 1.3. Domborzat A XVIII. századtól napjainkig terjedő időszak legjelentősebb változásai a folyószabályozási vízrendezési munkák voltak. Ezek jelentősen megváltoztatták a sík vidéki területek formakincsét, a folyó medrének lerövidítésével, a kanyarulatok átvágásával, a gátak építésével, az árterületek csökkentésével, a mocsarak lecsapolásával, a belvizek levezetésével. A szélfújta formák változása hozta magával a stabilizálásukra való törekvést. Az erózió egyrészt időszakonként a jelentős pusztító hatásának felszínalakító hatásával, másrészt pedig jelentős erőfeszítéseket tevő talajvédelmi tevékenységgel befolyásolta a felszínt. A felszínformálást nagyban befolyásolta az ember mezőgazdasági tevékenysége, amely többször is számottevő változáson ment keresztül az adott időszakban.