Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

I. A LEGENDÁKTÓL A TÉNYEKIG (az 1770-es évek előtti időszak)

I/A. A KRÓNIKÁK KORA (az 1400-as évek második feléig) A középkori Magyar Királyság legendásan gazdag volt ásványi nyersanyagokban. Nem meglepő tehát, hogy az ásványokról először mint ásványkincsekről esik szó a krónikákban, így az 1200 körül keletkezett Gesta H un g aro rumnak (A magyarok cselekedeteiről) az erdőntúli föld - azaz Erdély - megszerzéséről szóló egyik fejezetében olvashatjuk az alábbiakat (1. ábra): Midőn [Apafarkas-Agmánd, Tétény kéme, Erdélyből] megérkezett, urának sokat beszélt azon föld jóságáról, aztán arról, hogy azt a földet igen jó folyók öntözik, melyeknek a nevét és minden hasznát sorra elmondta: hogy fövényükből aranyat gyűjtenek, s azon földnek az aranya a legjobb, meg hogy ott sót és szemsót ásnak.

6 Thúróczy János 1488-ban kinyomtatott Chronica Hungarorumában (A magyarok krónikája) így írt Magyarországról: A világ minden tája közül ez a legdicsőbb: híres folyók öntözik, síkságai és hegyei egyaránt gyönyörűek, aranynak, ezüstnek, egyéb fémeknek és a legfinomabb sónak termékeny szülőanyja.

7 A korábbi krónikákból az 1500-as évek közepén Törökországban összeállított Tarih-i Üngürüsz (A magyarok története) hasonlóképpen jellemezte Erdélyt: Azon a vidéken annyi arany- és ezüstbánya van, amennyi a többi tartományban összesen sincs, sehol sem lehet annyit látni, és annyiról hallani.

8 W mttmi cûkfpmur* er mvma tetw ühus ú$ww! v&tfrillf uüwvtC í*m***t«5 cSCSr ttod tnunâv êUiïttr 1. ábra. Részlet Anonymus Gesta Hungarorumából az erdélyi aranymosás és sóbányászal említésével A legendás ásványgazdagság hírén kívül a középkorban egyes ásvány- és őslénytani vonatkozású legendák is tovaterjedtek Magyarországról. A XII. század első felében élt Isidorus von Amelunxen Breviarum rerum memorabilium (Nevezetes események rövid kivonata) c. müvében jegyezte föl, hogy egy 1073-ban hazánkból Németországba hazatért férfi egy arany szőlőfürtöt vitt magával. Tehát már ekkoriban gyökeret vert az aranyat termő magyarországi szőlők meséje, melynek dúsan burjánzó indáit csak a XVIII. században metszette le a tudományos gondolkodás és kísérletezés ollója.

9 6 Fejérpataky László és Pais Dezső fordítása alapján. Az eredetiben: „...et quod in arenis eorum aurum colligerunt et aurum terre illius optimum esset, et ut ibi foderetur sal et salgenia". In Szentpétery I. (szerk.) (1937): Scriptures rerum Hungaricarum tempore durum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Budapest: Acad. Litter., Typ. Univ. Ha a kézirat (1. ábra) olvasata helyes, az egykori lejegyző (másoló) nem lehetett az ásványtanban különösebben járatos, ugyanis a salgenia szó a salgenia (tulajdonképpen sal gemma) - 'szemsó, átlátszó, kristályos kősó' helyetti tollúiba. 7 Magyar nyelvű kiadás (1978), Ford. Horváth János, Budapest: Magyar Helikon. Az eredetiben: „...auri et argenti, necnon ceterorum metallorum ac salio peroplimi genitrix fecundissima...". Ioannes de Thurócz (1985): Chronica Hungarorum I. Textus. Budapest: Akadémiai Kiadó. 8 Tarih-i Üngürüsz. Madzsar tarihi. A magyarok története. (1982) Ford. Blaskovics József. Budapest: Magvető. 9 Isibordust Csiba (1714) említette. Az aranyat termő szőlő legendájáról pl. Szathmáry (1986) írt bővebben.