Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

II. A MAGYAR MINERALÓGIA TERMÉSZETRAJZI KORSZAKA ÉS AZ ELSŐ TOPOGRAFIKUS ÁSVÁNYTANOK PERIÓDUSA (az 1760/70-es évek fordulójától az 1840/50-es évek fordulójáig)

A III. rész a félfémekről szól. Fridvaldszky részletesen bemutatta a Zalatna melletti cinóberbányászatot, terméshiganyt Lemhény mellől említett. Mint írta, a legtöbb erdélyi ércbányában bőséggel van antimonit, bizmut viszont nincs. A cinkércekről is csak általánosságban írt. Az arzén ásványai közül a realgárt a lápos-hegységi Borkútról említette. A kobalt jelenlétét valószínűsítette Oradnán. A IV. részben az éghető ásványokat mutatta be. A folyékonyakból a nafta báznai és a petróleum csíkszéki, a szilárdak közül a kőszén zaratai [Szarata] előfordulásáról tudósított. Részletesen ismertette a büdös-hegyi kénelőfordulást, és kénkristályokat említett Nagyágról is. Az V. részben következnek a sók. A gálicok kapcsán a zalatnai és facebányai gálicfőzésről esik szó. Timsót Zalatnáról, Szaratárói, a Büdös-hegyről és a zovándi [Szilágyzovány] ásványvizekből említett Fridvaldszky. Az alkáli sók után a bórax majd a sziksó következik, az előbbit a szerző - kísérletei alapján - Majerhoffból [Major] vélt kimutatni.

104 A kősóbányászat technikájának ismertetése után Torda (34. ábra), Vízakna, Kolozs, Szék, Deés-Akna [Désakna] és Parait [Parajd] bányáiról írt. A fejezet a szalmiák címszóval zárul. A VI. rész a köveket tárgyalja, kezdve a drágakövekkel. A gyémánt kapcsán esik szó a máramarosi gyémántról [víztiszta, benn-nőtt kvarckristályok]: Erdély határai közelében, kiváltképpen Máramarosban igen közönségesek a gyémántok, melyek némely keletieknél nem alábbvalóak, a cseh gyémántoknál azonban általában keményebbek. Az itteni földjeiket művelő parasztok bőségesen gyűjtik, amikor a lehulló esők feltárják őket és a nap sugaraiban szépen csillognak. Fridvaldszky a drágakövek közül említette Fogarasch [Fogaras] földjéről a Szombatfalvi-patakból a gránátot, Zalatna mellől az ametisztet, amely Erdélyben több helyen található, de nem eléggé sötét. A türkiz kapcsán szó esik Vallis Dominorum [Urvölgy] „krizokollatermeléséröl" és a bánsági malachitról, az opálnál pedig a Libanka-hegy és Peklin [Kecerpeklény] előfordulásairól [mindkettő Vörösvágás mellett]. A kevéssé értékes kövek („féldrágakövek") közé sorolta az észak-erdélyi hegyikristályokat, szárdert és achátot Vöröspatakról [Verespatak], kalcedont Kőrösbánya mellől, ónixot Kolozsvár és Torda környékéről, malachitot Déváról. Ezután tárgyalta a tűznek ellenálló köveket (apyrí), közülük Kolozsvár környékéről említ azbesztet, a többiről - amilyen a márga, kréta, talkum, a ,jnolybdena azaz cerussa nigra" [valószínűleg grafit] - csak általánosságban írt. Jóval több lelőhelyet említett a meszek (calcaria) kapcsán (mészkő, márvány, cseppkő, gipsz stb.], írt egyebek közt a talmátsi [Talmács] barlang cseppkövéről is, melynek tejszaporító hatást tulajdonított. Az üveggé olvasztható földek és kövek (vitrescentes) közül a bálványosi horzsakövet, a marosilyei vörös festékföldet említette. Végül röviden bemutatott néhány kövületet is. Az utolsó, VII. részben a vizek (folyók, ásványvizek, hévizek, tavak, kövesítő vizek) szerepelnek. Bom (1774: 145) szerint cseppkő.