Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

IV. A KRISTÁLYALAKTANI ISKOLA HATTYÚDALA (az 1910/20-as évek fordulójától az 1940/50-es évek fordulójáig)

Japánba és mindenek előtt az Egyesült Államokba. A második világháború után ez a folyamat beteljesedik. IV.2. Az ásványtan hazai helyzete IV.2.1. Az ásványtannak és rokon tudományainak általános helyzete A hazai ásványtannak a földtudományokon belüli helyzetét röviden azzal jellemezhetjük, hogy a korszak derekára lényegében lezajlott az ásványtan és kőzettan személyi szétválása. Az utolsó, mineralógusként és petrográfusként egyaránt kiemelkedő kutató - Mauritz Béla mellett - a korán elhunyt Reichert Róbert volt. A tematikailag és módszereiben gyakorlatilag stagnáló mineralógia mellett lendületesen fejlődött és differenciálódott a kőzettan. A magmás kőzettan a kőzetmikroszkópián nyugvó leíró petrográfiából a kőzetelemzéseket is felhasználó petrológia felé haladt (Mauritz Béla, Reichert Róbert, Vendl Aladár). Folytatódott a laza törmelékes üledékek kőzettanának - illetve a hozzá kötődő mikromineralógiának - kibontakozása (Vendl Aladár, Szádeczky-Kardoss Elemér, Herrmann Margit). Az ércmikroszkópia elterjedése forradalmasította a kőzettan és az ásványtan sajátos határterületét jelentő ércteleptant (Sztrókay Kálmán, Pantó Gábor). Szárnyait bontogatta az ásványtanból és a kőzettanból kinövő új tudományág, a geokémia is (Tokody László, Szádeczky-Kardoss Elemér). Az intézményi helyzetről elmondható, hogy a geológiai tudományok differenciálódása a szervezeti egységek szintjén - a földtudományi profilú oktató- és kutatóhelyek kis létszáma miatt, illetve a specializált képzésre való igény hiányában - inkább csak a korszak vége fele jelentkezett. Ekkor az ásvány- és kőzettani, illetve a föld- és őslénytani gyűjteményt (tanszéket) szétválasztották a Természettudományi Múzeumban (1939), illetve a szegedi, valamint a kolozsvári tudományegyetemen (1940). „Ásvány- és földtani", illetve (a budapesti tudományegyetemen már 1894 óta) „ásvány- és kőzettani" megnevezésű, két-háromfős tanszékek működtek, előbbiek a földtudományok minden ágára kiterjedő képzést nyújtottak. A kutatómunkában (publikációkban) már jól tükröződtek az oktatók szakmai érdeklődéséből, illetve az adott intézmény speciális (pl. műszaki) jellegéből fakadó tényleges különbségek. Az ásványtant (is) oktató öt-hat tanszék közül csak a budapesti és az 1940-ben alapított új szegedi tudományegyetemen folyt számottevő mineralógiai kutatómunka. Részben a mineralógiai kutatói/oktatói státusok számának csökkenése okozhatta, hogy bár az 1930/40-es évek fordulóján egyszerre többen is ásványtani témában doktoráltak (Kertai György, Hajós Márta, Makiári Lajos, Szurovy Géza), valamennyien a geológia egyéb területein vagy a közoktatásban helyezkedtek el. Az ásványtanon belül továbbra is uralkodott a Krenner-iskola kristálymorfológiai irányzata. Az, hogy az 1910-es évektől az ásványtant forradalmasító röntgenkrisztallográfia a gazdasági és személyi viszonyok szerencsétlen alakulása miatt miért nem tudott a hazai mineralógiában gyökeret verni - úgy véljük -, bővebb tárgyalást igényel (1. a IV.2.2. részt). IV.2.2. Kutatásmódszertani és tematikai fejlődés (a leíró és topografikus ásványtanon kívüli kapcsolódó területek áttekintésével) Az egyes részterületek áttekintése előtt megemlítjük, hogy 1935-ben Vendl (Vendel) Miklós megjelentette az első összefoglaló ásvány- és kőzettani anyagvizsgálati módszertani