Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

II. A MAGYAR MINERALÓGIA TERMÉSZETRAJZI KORSZAKA ÉS AZ ELSŐ TOPOGRAFIKUS ÁSVÁNYTANOK PERIÓDUSA (az 1760/70-es évek fordulójától az 1840/50-es évek fordulójáig)

fémeket tárgyaló II. rész első 30 szakasza történeti bevezetés és az aranymosás leírása után egyenként mutatja be az aranylelőhelyeket: Abrudbánya (és Verespatak, 33. ábra), Kerpenes [Abrudkerpenyes], Bucsum [Bucsony], Topánfalva, Offenbánya [Aranyosbánya], Abrud-Zeller [Abruzel], Volkoi [Vulkoj-hegy], Zalathna [Zalatna], Nagyalmás, Pojána, Porkure [Porkura], Staniza [Sztanizsa], Körösbánya, Ruda és Kricsur [Kristyor], Ginel [Felsőkajanel], Bojcza [Boica], Herczigan [Hercegány], Füzes [Füzesd], Trsztyan [Tresztia], Toplicza, Csertés, Furrage [Faurag-hegy], Nagyág, Ola-pjan [Felsőpián] sorrendben. Közülük a Nagyágról szóló szakasz fordítását teljes terjedelmében közöljük: A nagyági hegyek amennyivel alacsonyabbak más hegyeknél, annyival kevesebb jelét adták a rejtőzködő gazdagságnak: ha a hegyek szorosait és lepusztított oldalait alaposabban szemügyre vesszük, az érctelér a százhúsz ölt [kb. 200 m-t] semennyivel sem haladhatja meg. És mégis, az 1749. esztendőtől 1761-ig annyi aranyal bányásztak ki itt, hogy azt hihetnénk: a legmohóbb vágyakat is kielégíti majd. A telérek, amelyek észak felé vonulnak, már kimerülőben vannak, és a Szent Jakab-táróban, amelyet több mint kilencven ölnyire [kb. 150 m-re] ástak ki, sem csillan fel jobb reménység. Észak felé, a Szeplőtelen Szűznek ajánlott kis táróban hasznosabban bányásznak. A tizenöt ölnyire [kb. 25 m-re] lemélyített Szent Bernát-akna nagyon eltér a korábbi esztendők jövedelmeitől. Ezekkel én nem a bányák tönkremenetelét jövendölöm, hanem csupán a kisebb, napról-napra csökkenő jövedelmeket akartam megmutatni: tudniillik, amit fentebb jeleztem, egész Erdély-szerte nagy kincsek várnak felfedezésre a látóhatáron kívül. Hasonlóképpen a nagyági bányáknak igen sok, klufftnak nevezett vékony telére van, amelyeket, miután szétváltak, elágaztak és lesüllyedtek, durchschrottenne\ [vágathajtással] követik, s a jövendőben a nyereséget nyereséggel fogják majd felülmúlni. Csodálatos az az ásványfajta, amelyet ránézésre vagy tiszta, vagy igen kevés ezüsttel kevert antimonnak mondanál: olyan súlyú azonban, hogy ezt jogosan kétségbe is vonjuk: a tűznek kitéve, miután az antimon elillan a levegőbe, kevés ezüstöt és igen nagy rész aranyat ad. A mű főként történeti adatokat közöl, például eredeti oklevelek szövegét, valamint római feliratokat is; emellett gyakran beszámol a tárók elhelyezkedéséről, mérlegeli a bányászat eddigi és a várható hasznát. Az aránylag kevés ásványtani leírásból kiemelendő a nagyágit (fentebbi) első, meglehetősen ködösen megfogalmazott említése és a facebányai teliúrra vonatkoztatható egyik legelső adat: Ez Európa-szerte ismeretlen aranyfajta, antimonium solare [antimonit] néven ismerik, csodálatra méltóan könnyű, s ha zúzómalmokkal összetörik, sárgás hab módjára hullik szét, ha pedig tűzbe teszik, harmatszerűen izzadja ki az aranyat, s ez az arany 23 karátos. Fémes tömeg, mely legtöbbször szarukőhöz kapcsolódik. A többi fém bányáinak ismertetése jóval szűkszavúbb. Fridvaldszky ezüstöt Nagyág, Boica és a Tresztia melletti Trajka [Drajka]-hegy bányáiból említett, az utóbbi lelőhelyről Rothgülden [vörösezüstérc], míg Csertésről Glaserz [akantit] formájában. Az ezüst előfordulásai közt sorolta föl Felsőkajanelt, Kismuncselt és Marschinát [Marginen]. Néhány Erdélyen kívüli lelőhelyet is bemutatott, így például rézércet Erdélyből csak Déváról említett, mellette viszont írt a bihari Rézbánya és a Bánság rézbányászatáról. A vasércek közül a Vajdahunyad és Torockó melletti előfordulásokról szólt, az utóbbi helyről több bánya nevét is megadta. Kuriózumként említette a vagy húsz évvel korábban a Székelyföldről Zalatnára vitt Zinkraupent [kassziteritet].

103 Ólmot Kismuncsel, Marosilye és Dobra környékéről is említett, de legrészletesebben Rodnau/Rodnavia [Óradna] jelentős bányászatát tárgyalta. A 37. szakasz az erdélyi pénzverést ismerteti. Bom (1774: 145) szerint fekete szfalerit.