Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)
II. A MAGYAR MINERALÓGIA TERMÉSZETRAJZI KORSZAKA ÉS AZ ELSŐ TOPOGRAFIKUS ÁSVÁNYTANOK PERIÓDUSA (az 1760/70-es évek fordulójától az 1840/50-es évek fordulójáig)
Verespatakról megemlítette az agyagporfírban [elváltozott dácitban] benn-nőtt, jellegzetes hatszögű kettős piramisokat alkotó kvarckristályokat. A verespataki völgyben szerinte vagy 800 primitív zúzó működik, mindegyik egy-egy kis bányarésszel bíró román család tulajdona. A családfő a bányában fejti az ércet, a gyerek vezeti a lovat, melynek két oldalán lóg az érccel teli kosár, az asszony foglalatoskodik a zúzó körül. Szerencsés esetben háromnapi munkájukkal keresnek egy forintot. A termésaranyon kívül pirit, szfalerit és olykor némi Glaserz [akantit] fordul elő. Nagyalmás mellett bazaltból augitot, és kalcitos kitöltésű mandulakövet gyütött, a Tekerő, valamint Dupapiátra és Bucsesd melletti mandulaköveket szerinte kalcit, tömött és leveles zeolit, valamint leucit [valójában valamilyen zeolit] alkotja. Boicán a termésaranyat szép kristályos szfalerit, ritkán kalcit kíséri. Innen egy szép álalakot is leírt, melyet Müller gyűjteményében látott: A kristályok hegyes, háromoldalú kalcitpiramisokat utánoznak, először is dolomitból épülnek föl, ezen barna szfaleritkéreg található, majd azon ismét dolomit. Az efféle drúzákat Futteralgreisennek hívják. A jelentéktelennek mondott tresztiai bányában gipsz és némi barit a meddőásvány. Csertésen ezüsttartalmú piritet fejtenek. A nagyági telérmeddők rodokrozit, dolomit és kvarc, a nagyágiton (Nagyagererz) kívüli ércek: galenit, pirit, termésarzén, fekete és fehér gesäuerter Arsenik, utóbbi oktaéderes kristályokban [arzenolit], vaskos fekete szfalerit és Federerze [tollércek = szulfosók?], egyes telérekben fakóérc. Realgárt ottjártakor nem lehetett találni. Nagyszeben felé útban felkereste Oláhpiánt, ahol a legtisztább aranyat mossák Erdélyben. Az arannyal együtt magnetithomok, legömbölyödött gránátszemek és egy harmadik ásvány fordul elő, melyre Müller hívta fel figyelmét [nigrin]: Ezen ásvány színe a feketésszürke és ólomszürke közti, néha barnásvörös. Apró hordalékszemcsék és tompacsúcsú darabkák formájában fordul elő, melyek felszíne fénylő, a hosszanti hasadási lapja erősen, a keresztirányú valamivel kevésbé fényes. A feketés színűek fénye fémes, a barnásvöröseké fém- és üvegfény közötti. A hosszanti hasadás kitűnő, a hasadási idom négyoldalúnak tűnik, ez a barnásvörösnél különösen világosan látszik. A haránt irányú hasadási lap lapos kagylós, a simához közelítő. (...) A barnásvörös változat az élein gyengén áttetsző, a sötét átlátszatlan. Karcszíne barna, igen kemény [K > 7] 68 , rideg, könnyen törik, nehéz. Fajsúlya 4,605. Nagyszebenben a Bruckenthal-gyüjteményt csodálta meg, különösen az erdélyi aranypéldányokat, köztük két vonal [~4 mm] élhosszúságú kockákat és a tetrakiszhexaéder lapjaival tompított oktaédereket. A Nagydisznód és Códt környéki csillámpalákból gránátot, amfibolt és kianitot gyűjtött, Sebesen törmelékben megtalálta a Fichtel által leírt tremolitot. A tordai és dési sóbányákat útba ejtve Kapnikbányára ment, közben Kolozsváron átutazva leírta a nagy homokkő-konkréciókat [„feleki gombócok"]. Kapnikon a telérek ismertetése után részletesen beszámolt egyes ásványokról, ezek a fakóércek, a foszforeszkáló szfalerit, a termésarany, a nagyáginál világosabb realgár (29. ábra), a feketésbarna szfalerit, a galenit, a bournonit (melyet furcsán kristályosodott fakóércként írt le); a fluorit, melynek Fichtel által említett oktaéderes kifejlődését kétségbe vonta; rózsaszín dolomit [rodokrozit], amelyet itt Rothspatnak [vöröspátnak] mondanak, és szerinte szép rózsás színét a levegőn lassan elveszíti, mert szénsavat ad le és oxigént vesz fel. Felsőbányáról részletesen leírta a barit kristályait, melyek gyakran tartalmaznak realgárzárványokat, és A Mohs-értékek itt és a következőkben korabeli kézikönyvek alapján megadott körülbelüli adatok.
