Papp Gábor szerk.: A dunabogdányi Csódi-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 6. Miskolc, 1999)

Előszó magyar és német nyelven (Schuszter József)

Topographia Mineralogica Hungáriáé Vol. VI. 5-8. Miskolc, 1999 ELŐSZÓ Dunabogdány község a Dunakanyarban, a szentendrei Duna-ág mentén, a Visegrádi-hegység lábánál fekszik. Területét három patak keresztezi a Dunába sietve. A 25 km2 területű község állandó lakosainak száma 2770 fő, 7080%-ban német nemzetiségűek, katolikus vallásúak. Jelentős számban él a településen Szlovákiából áttelepült és természetesen helyi magyar őslakosság is, többségében református vallásúak. A település már az ókorban lakott volt. Először egy 1286. évi oklevélben említik, ekkor a visegrádi vár királyi erdeinek őreit telepítették itt le. A XVII. században került a gróf Zichy család birtokába. A török uralom alatt lakosainak száma erősen megfogyatkozott, ezért a Zichyek német nyelvterületről (elsősorban baj or-frank) telepeseket és német plébánost is hoztak. Később a királyi koronabirtok része lett és az óbudai koronauradalomhoz tartozott. Dunabogdány máig megőrizte német nemzetiségű és római katolikus vallású többségét, valamint sajátos német, rajnai frank-dunai bajor nyelvjárását. A település lakói a XVIII-XIX. században elsősorban szőlő- és gyümölcstermesztésből éltek. A falu egyik legjobb szőlő- és gyümölcstermelő területe a Csódi-hegy volt. A termesztett szőlőfajok közül különösen a nagy és leves szemű bogdányi dinka volt nevezetes, amely nem erős, de kellemes illatú „kedves" asztali bort adott. A gyümölcsök közül főként a bogdányi fekete cseresznye, a kajszibarack, az eper és a málna tette messze földön híressé a falu nevét. A dunabogdányi szőlő, gyümölcs és bor az ország távoli vidékeire is eljutott, a fő felvevő piaca azonban Pest volt, ahová a Dunán, hajóval szállították. A XIX. század közepén a Csódi-hegyen kőbányát nyitottak, ami új korszak kezdetét jelentette Dunabogdány lakóinak életében. Bár a szőlőés gyümölcstermesztés, valamint a kereskedelem fontossága a XX. század első felében is megmaradt, a falu lakóinak fő megélhetési forrása a XIX. század utolsó harmadától a kőbányászat és -feldolgozás lett.