Papp Gábor szerk.: A dunabogdányi Csódi-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 6. Miskolc, 1999)

A dunabogdányi Csódi-hegy földtana (Korpás László)

A dunabogdányi Csódi-hegy földtana 41 matömeg benyomulásának eredményeként. A korábban (Méhes, 1942) opáltömzsökként említett előfordulásokról Erdélyi et al. (1959, 1961) állapították meg, hogy főként brucitból, valamint szerpentinásványokból és kalcitból állnak (vö. Papp & Szakáll, 1999). A szerpentinásványok egyikét hidroantigorit néven új ásványfajként tárgyalták (vö. Papp et ai, 1999). Buda (1966) a lakkolit legnagyobb vastagságát 150-170 m-re, az üledékes fedőét pedig - Szádeczky nyomán - 325 m-re becsülte. Kőzetszövet-vizsgálatai alapján kimutatta, hogy a lávafolyás iránya eltér a padosságtól. A kitörési központot az északi kőfejtőtől DDK-re, mintegy 300-400 m távolságra feltételezte. A Magyar Állami Földtani Intézet Börzsöny hegységi érckutatási programjához (1970) kapcsolódva 1976-1977 között került sor a Visegrádi-hegység földtani kutatásának előkészítésére (Czakó & Csaba, 1976; Ballá et al, 1977; Ballá & Korpás, 1980). Ennek keretében Balogh & Árváné Sós (1978) a Csódi-hegyi andezit radiometrikus korát 16,1 ±0,9 millió évben határozta meg, míg az innen származó két minta paleomágneses vizsgálata normál és fordított mágneses polaritást mutatott ki (Mártonné Szalay, 1977; Ballá & Márton, 1980). Eggenburgi „nagy Pectenes" faunát írt le Bohnné Havas & Koreczné Laky (1980) a Méhes (1942) által dokumentált lelőhelyről. Börzsöny és a Visegrádi-hegységi vulkánosság időbeli modellje alapján Korpás et al. (1998) a Csódihegyi andezit benyomulását a vulkánosság korai, 15,2-14,8 millió év közötti szakaszába tette. Legújabban Harangi foglalkozott részletesen az általa már dácitként besorolt kőzet geokémiájával és képződésével (Harangi, 1999, e kötetben) A fentieket összegezve megállapítható, hogy a Koch (1877) által vázolt máig helytálló földtani képet Schafarzik (1908, 1916) finomította. A lakkolit kis benyomulási mélységét Szádeczky (1958) és Szádeczky et al. (1959) állapították meg. Az ásványparagenezis új ásványait Reichert & Erdélyi (1934, 1935) és Erdélyi et al. (1959, 1961) írták le. A lakkolit és fedője vastagságát Buda (1966) rögzítette, míg a kronológiára vonatkozóan Balogh & Árváné Sós (1978); Mártonné Szalay (1977); Ballá & Márton (1980) és Korpás et al. (1998) közöltek új adatokat. 2. Földtani keret A Csódi-hegy és környezete földtani felépítésének jobb megértéséhez Korpás et al. (1998) alapján vázoljuk a Börzsöny és a Visegrádi-hegység fejlődéstörténetét. Arift vagy szubdukciós eredetű mészalkáli vulkánitok a tercier előtti aljzat felett települő korai oligocén-középső miocén epikontinentális molasszmedence peremén találhatók (1. ábra). A medencealjzat legfontosabb szerkezeti eleme az ENy-i dőlésű Diósjenői diszlokációs öv, amely az északi, vepori típusú, proterozoós-ópaleozoós polimetamorf kristályos kőzeteket választja el a déli újpaleozoós-mezozoós, szinklinális és antiklinális szerkezetekbe gyűrt platformformációktól (1. melléklet, a cikk végén). A Hárshegyi Homokkő, a Tardi Agyag és a Kiscelli Agyag korai oligocén transzgresszív sorozatát a késői oligocén idejére regresszív képződmények (Kovácovi [Kovácspataki] Formáció, Pétervásárai Homokkő és Becskei Formáció) váltották fel. A korai-középső miocénben ismétlődő tengerelőnyomulások eredményeként képződtek a Budafoki Formáció partszegélyi és az Egyházasgergei Formáció sekélytengeri kőzetei, valamint a Nagyoroszi Kavics (1. melléklet, a cikk végén).