Szakáll Sándor - Papp Gábor: Az Esztramos-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 5. Miskolc, 1997)

Az Esztramos és környéke középkori történeti földrajzához (Dénes György)

bányászvédszentként tisztelik, illetve tisztelték a középkorban (LTK, I. k. 513. o.). Vajon elképzelhető-e, hogy valamelyik XII. századi királyunk az Esztramos vasérclelőhelye mellé külföldről bányászokat telepítsen? Ez nemcsak elképzelhető, de egyenesen kézenfekvő. Amit a középkori Ilbrand hospes német neve csak valószínűsített, azt a német területen gyakori ikerszentélyes templom itteni felépülése és a templom német földön bányászvédszentként tisztelt patrónusának, Szent Andrásnak neve megerősíti: a XII. században az Esztramos mellé telepített hospesek valószínűleg német bányavidékről kerülhettek ide, és ezzel megválaszoltuk a másik fontos kérdést is: ezeket a telepeseket bizonyára az Esztramos vasérce hatékonyabb kitermelésének, bányászatának és az érc hozzáértő feldolgozásának feladatával telepítette ide valamelyik XII. századi bölcs királyunk (ahogy Rudabányára is német bányászokat telepítettek az ércbányák mellé). Ezek a telepesek nyilván fejlettebb ipari kultúrát honosítottak meg itt, és kiváltságos jogállásuknál fogva elég gyorsan jómódú településsé fejleszthették falujukat, ahol óhazájuk szokásának megfelelően ikerszentélyes templomocskát építettek, azt hazai bányászvédszentjük, Szent András tiszteletére szentelték, és pompás freskókkal ékesítették. Nem meglepő, hogy a Szentandrási-barlangban az ásatás a IX. századi durván megformázott cserépedény-töredékekkel szemben, a XII. századból szépen megmunkált, díszesebb mintázatú palacktöredéket hozott felszínre, amely már igényesebb használókra utal (Simán, 1983). Az Esztramos lábánál a XII. század végére, föltehetőleg korábbi vasmüvesség alapjain a hegy vasércére alapozott vasművesközpont alakult ki. Körvonalainak megrajzolásában a vasművességre utaló helynevek is segítenek. Az ércet akkor már bizonyára a szentandrási, föltehetőleg német bányásztelepesek termelték, a vas kiolvasztásához szükséges töméntelen mennyiségű faszenet (4. ábra) az Esztramos mögött elterülő hatalmas tölgyerdők közé mélyen benyúló Mz7e-völgyben kialakult kis szénégető telep munkásai égették ki és hordták le a mai Juhász-patak (a Görög-féle 1805. évi térképen még M/7e-patak) meg talán a Barakonyi-patak partjára, ahol Kovácsi falu meg Wyhnyche vasműveseinek kis kohói sorakozhattak. E kohósítás tárgyi maradványai a mai Tornabarakony határában megfigyelt kohósalak előfordulások és a mai Tornabarakony (feltevésünk szerint a középkori Wyhnyche) meg a középkori Kovácsi falu (a mai Kovácsipuszta) között húzódó dombhát már említett Slokk-tetö neve is. Az ércből olvasztott vasbucákat Kovácsi falu vasművesei dolgozhatták fel. Mile birtokról - ahol talán kis falu vagy faluvá még nem is szerveződött kis favágó-szénégető-település vagy telephely állhatott - a már említett 1283. évi (Orsz. Levéltár Dl. 75902) és egy 1364. évi oklevél (Orsz. Levéltár Dl. 97974) tesz említést. Talán nem tévedett a múlt században Bellus Mihály szentandrási körjegyző, aki a Pesty Frigyes-féle helynévgyűjtés (1864) kapcsán készített jelentésében azt írta, hogy Mile nevéből arra lehet következtetni, hogy „ott valaha szénégető hely volt." A mile szó ugyanis ezen a vidéken a mai napig is 'szénégető boksa' jelentésű; a Czuczor-Fogarasi szótár szerint: mile = 'földdel befödött fakupac, melyből a kovácsok szenet égetnek'. Talán azt a körülményt sem kell figyelmen kívül hagynunk, hogy a szénégető boksát ezen a vidéken mai napig is megjelölő mile szó az azonos jelentésű német Meiler szóból származik. Az Esztramos lábának két településén, Szentandráson és Rákon még a múlt században is a lakosság egyik számottevő megélhetési forrása a szénégetés volt (Fényes, 1851). Néhány éve, egyik ottani terepbejárásom során magam is fotóztam a tornaszentandrási Juhászpatak (a korábbi Mile-patak) mentén, a Mile-völgy torkolatánál működő szénégető