Szakáll Sándor - Papp Gábor: Az Esztramos-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 5. Miskolc, 1997)

Az Esztramos és környéke középkori történeti földrajzához (Dénes György)

fogalmaz, a korai bolgár kánság birodalomszervező politikájának egyik sarkalatos eleme a különböző népességek áttelepítése volt (Bóna, 1986, 193. o.). Kniezsa István szlavista nyelvész kimutatta, hogy a Dunakanyartól kezdve kelet felé a Északi-középhegység mentén, a pest helynevek által meghatározott területen a honfoglalás idején bolgár típusú, bolgár jellegű szláv nyelvet beszélő népesség élhetett (Kniezsa, 1963). Egybecseng ezzel Anonymus leírása (11., 12. o.), miszerint a honfoglaláskor megszállt országterület oroszok és lengyelek felőli, északi határa mentén, Munkács és Ungvár vidékén, Zemplénben és tovább Gömörben, (meg értelemszerűen a közébük eső Bódva-völgyben is) a bolgárok által a Balkánról odatelepített és általuk felügyelt szlávok éltek. IIa Bálint történész patrociniumokkal (a korabeli templomok védőszentjeivel) is alátámasztott megállapítása szerint az Aggtelekkel szomszédos gömöri vidéken kétségtelenül déli szláv néptöredékek éltek a honfoglalás idején és azt követően (IIa, 1940). A Bódvavölgyben és a folyó két oldalán elterülő vidéken is számos köznév és helynév {-pest, omboly > zomboly, Zernien, szír > cir, Sziros stb.) utal balkáni ószláv (ómacedón) nyelvű népelemek honfoglalás kori ottlétére (Dénes, 1983), és ezekhez kapcsolódik az Esztramos neve is, amely a hegy messziről feltűnő, legjellegzetesebb tulajdonságát jelöli meg a 'meredek' jelentésű ószláv sztrm szóból képzett nevével. Ennek -os képzővel végződő Szirmos helynévi alakjára (amelyből a mássalhangzó-torlódás magyar feloldásával keletkezett az Esztramos névalak) csak Macedóniában fordul elő példa, valamint a szomszédos szerb-horvát nyelvterületen pedig Strmosnik alakban (Dénes, 1974, 1980; Kiss, 1988). Hogy a Bódva vidékére telepített déli szlávság hozott-e magával - korábban Bizánchoz tartozó balkáni óhazájából - vasműves kultúrát, ezt ma már épp oly kevéssé tudhatjuk, mint azt, hogy új hazájában korábbi avar vasművességbe kapcsolódott-e be, vagy a honfoglaló magyarok megjelenése után kezdett-e ilyen szolgálatokat. A régészeti ásatásokkal föltárt imolai, trizsi és felsőkelecsényi vasműves telepeken előkerült hullámvonalas díszítésű cserépedény töredékek (amilyenek az esztramosi Szentandrásibarlang ásatása során is felszínre kerültek) ugyan a IX. századra jellemzőek, de használatuk átnyúlt a X., sőt a XI. századra is, így e lelőhelyeken a vasmüvesség beindulására ugyan sor kerülhetett már a IX. században, de működésüket bizonyossággal csak a X. századra tekinthetjük igazoltnak. A Bódva vidékén feltárt imolai típusú kis vasolvasztó kohók működését Nováki (1968) a X-XII. századra, Gömöri (1994) a X. század második felétől a XII. század végéig terjedő időszakra teszi. A kis kohókban feldolgozott vasércet abban a korban szinte kizárólag felszíni vagy felszínközeli ércelőfordulásokon gyűjtötték össze (Gömöri, 1994), akár gyepvasércet fejtettek (pl. Kovácsi-Teresztenye határában), akár metaszomatikus ércesedés felszíni kibúvásait (Martonyi határában), akár barlangokban, sziklahasadékokban másodlagosan felhalmozódott vasércet (az Esztramos oldalában). Az érc összegyűjtését és talán feldolgozását is úgy látszik az ide telepített szláv népesség végezhette, mert e lelőhelyeket többnyire az 'érc, vasérc' jelentésű szláv ruda vagy az ebből képzett rudnok, rednek szóval jelölték. A szó gyökere a 'vörös' színt jelölő, a legtöbb indoeurópai nyelvben közös rot, red, az ősszlávban rud szó, amely a hematit vörös színe nyomán ruda alakban 'vasérc, érc' jelentésű lett (Györffy, 1977, 441. o.; Kiss, 1988, II. k. 429. o.; Gömöri, 1994, 265.0.). A Bódva nyugati partján a legjelentősebb érclelőhely Rudafbánya) volt, de a környéken több helyütt termeltek gyepvasércet is, ilyen érclelőhely lehetett a Teresztenye