Szakáll Sándor - Papp Gábor: Az Esztramos-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 5. Miskolc, 1997)

Az Esztramos és környéke középkori történeti földrajzához (Dénes György)

hanem egy feltehetően magasabban fekvő terület volt, ahonnan a leletek a meredek hegyoldalon lemosódva másodlagosan kerültek a barlangba, amely azután megőrizte korunk számára e tudományos jelentőségű tárgyakat. A Szentandrási-barlangban folytatott ásatás felszínre hozta a neolitikum bükki kultúrájának jellegzetes, bekarcolt díszítésű cserépedény-töredékeit, a késő bronzkor-kora vaskor kiétei kultúrájának sok jellegzetes edénytöredéke mellett egy bronzkést, valamint vaszabiát a hozzá tartozó vaslánc töredékével, azután néhány, hullámvonallal díszített, durva megmunkálású edénytöredéket a IX. századból és egy jó megmunkálású, körömbenyomással és bekarcolt vonallal díszített, XII. századra tehető palack töredékét. A késő középkorból és az újkorból mázas edénytöredékek meg különböző fémtárgyak kerültek elő. A legkésőbbi lelet a II. világháborúból származik (Simán, 1983). A régészeti ásatás során előkerült leletek, akár eredeti helyük volt a barlang, akár másodlagosan (de ez esetben csak felsőbb szintről) kerülhettek oda, egyértelműen azt bizonyítják, hogy az Esztramos oldalában az újabb kőkorban, valamint a késő bronzkor és a kora vaskor idején is éltek, de legalábbis jártak emberek. Hogy a kora vaskori vaszabla és vaslánc töredék összefüggésben lehet-e valamilyen helyi vasművességgel, azt természetesen nem bizonyítják a leletek, de - ismerve a közeli martonyi ősi ércbányahelyen talált bronzkori csákányleletet - kizárni sem lehet azt, hogy abban a korban már feldolgozta a környék akkori népessége valamilyen szinten az Esztramos kínálkozó vasércét is. Ezt valószínűsíti a Bódva menti Jászon felszínre került vasbuca is, amelyet az ismertető szlovák szakember Hallstatt korinak, tehát kora vaskorinak ítélt (Nováki, 1968). Korai magyar vasmüvesség a Bódva mentén A népvándorlás népei közül az avarok vaskohászatának maradtak fenn régészeti leletekkel igazolt, VII-IX. századra tehető nyomai a Kárpát-medencében, de eddig csak a Dunántúlról ismerünk ilyeneket, a Bódva-vidékéről nem (Gömöri, 1994). A IX. század első felében az avar birodalom a frank hűbéresek meg a bolgárok ismétlődő hadjáratai nyomán meggyengül, majd részekre szakad. A Dunántúl és a KisAlföld frank befolyás, majd frank hűbéri uralom, a Szerémség, a Duna-Tisza közének déli része, a Maros-völgy és Erdély déli része bolgár uralom alá kerül. A Duna-Tisza közének és a Tiszántúlnak északi része ugyan még egy időre az avarok kezén marad, de azok politikai szervezete a IX. század közepére biztosan megszűnt (Róna-Tas, 1996, 254. o.), és a bolgárok ezt a vidéket is, mint birodalmuk északi határain túli gyepűelvét, felügyeletük alá vonták. Ez idő tájt jelentősebb szláv betelepüléssel kell számolnunk a Felső-Tisza és a Szamos vidékén (Róna-Tas, 1996, 256. o.), de az Alföld északi peremén, az Északi-középhegység vidékén is. A telepítők a bolgárok lehettek, akiknek gyakorlatához tartozott, hogy az általuk meghódított terültekről népcsoportokat, néprészeket hurcoltak el és telepítettek birodalmuk túlsó részének határain túlra. Erről Krum kán 813. évi, Bizánc elleni hadjáratairól írva György barát krónikájának folytatása is beszámol, midőn leírja, hogy a bolgárok egyedül Hadrianopoliszból 10 000-12 000 férfit telepítettek át asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt a Dunán túlra, vagyis a bulgáriai Duna-szakasztól északra elterülő vidékre (Moravcsik, 1984, 53-58. o.), tehát csupán egyetlen elfoglalt városból és környékéről 10 000-12 000 családot, azaz legalább 40 000 (Vékony 1989, 196. o.) vagy még annál is több embert. Ahogy Bóna István történész