Szakáll Sándor szerk.: A Szerencsi-dombság ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 3. Miskolc, 1998)
A Szerencsi-dombság ásványai (Szakáll Sándor & Kovács Árpád)
Részben piroklasztikumokban, részben pannon korú üledékes közetekben (homokkő, breccsa, homok és tufit) találhatók azok a növények (elsősorban fák) opálosodása révén képződött faopál-példányok, melyek a terület eddigi leghíresebb ásványtani (egyúttal ősnövénytani) leletei (címlapkép, II. és IV. kép a borítón). Ezek legkorábbi említései a XIX. sz. közepéről származnak. Legfontosabb lelőhelyei a következő helyeken találhatók: a Nagyrépás ÉNy-i lábánál elhelyezkedő mély időszakos vízmosás, a Tetlinke-árok (egyes szerzők szerint Répás-árok); attól DK-re kb. 300 m-re, egy kis fenyvesben található felhagyott kőfejtő, a legendás Csákói-kőbánya; végül ezektől DNyra a hegy alján, a Csordáskútnak nevezett területrész. A legkorábban ismert lelőhely a Csákói-kőbánya volt, ahol több alkalommal járt Szabó József is. Egyik, 1863-ban tett útjáról így számolt be: „Golopról kirándulást tettem Monokra s Megyaszóra; ez utóbbi helyen azon homokkőbányát néztük meg, mely a szép növénykövületekről elhíresedett. Ekkor láttam fekvő helyzetben egy (látszólag) nagy bükkfát, átmérője vagy 3 bécsi láb, hosszúsága vagy 30 láb, s a munkások azt állították, hogy vagy 4 ölet már letörtek belőle s vegyest a szomszéd homokkővel épületkőnek eladták, tehát hosszát vagy 10 ölre lehet tenni; különben is néhány igen érdekes levélnyomatot és egy mogyoró-féle jól megtartott gyümölcsét kaptam számos nyírfaággal, melyen a külhéj oly épen van megtartva, hogy mi kívánni valót sem hagy fenn." Hazslinszky Frigyes is gyűjtött innen, s szemléletesen írta le tapasztalatait: „A leggyengédebb érhálókat, melyeket az erdőbényei és tállyai lenyomatokban hiába keresünk, megtartotta itt a kőzet tömött opál tömege. De a levelek igen könnyen összehajlottak s kevervék, keresztül-kasul fekvő gallydarabokkal, fövénnyel és fatörzsökkel, a miért használható példányok gyűjtése fáradságos és költséges. A kőzet nagy tömegei itt-ott tisztán csak gallytöredékek, levelek, termések, magok, tobzok és berkek kövült halmaza, melynek üregeiben néha a legszebb színtelen Hyalit borítja be. Világosnál világosabban láthatni itt, hogy a víz ide egészséges és félig korhadt ágakat, valamint redves fát is öszszehordott, mert az éger és nyírfa tartós kérgei, mint azokat most is erdeinkben láthatjuk, miután fájuk majdnem egészen elporhadott, itt is fekszenek, mint összenyomult kövült csövek, ugyanazon növényfaj hengeres egészséges ágai közt. (....). A megyaszói rétegek fénypontját teszik a kövült fatörzsek, melyek (...) oly híven megtarták a különböző fák ismertető jellegeit, hogy a köznép is megkülönbözteti a fenyőtörzseket a cseresznyefától, s a nyírfaágakat a tölgyfától. Ilyen meglepők azon barna opáltörzsek, melyek széles évgyűrűik és tágas edényeik miatt tölgyfáknak tartatnak és a nyírfaágak, melyek a jelenkori Betula alba fehér ágaitól alig különböztethetők meg [20. ábra]. De legsajátságosabb ezen nyírfák kövülési módja. Egész ágak, mintha kérgük asbesttel volna megtömve, igen finom hajlékony selyemfényű szálakra foszlanak, melyek górcső alatt a nagy átváltozás dacára, melyet anyagilag szenvedtek, még most is nagyobb részben csöves farostoknak ismerhetők fel." A Tetlinke-árok faopálokban gazdag feltárásait Hoffer (1937) említette először, bár meglehet, hogy Richthofen ( 1860) adata, mely szerint „Megyaszónál a víz tufából mos ki kövesedért fákat", erre vonatkozik. Hoffernek 1925-ben - nagy esőzések után a jól feltárt időszakos vízmosásban - tett megfigyelései szerint a faopálok agyagos homokban, homokban, agyagban és riolittufában egyaránt megtalálhatók. A három, általa megállapított tufaréteg közül a legfelső a legjobban opálosodott. Megfigyelései szerint a tufába bezárt növények opálosodása már a tufában történt. Ugyanezt állapította meg a Csákói-kőbánya riolittufájában talált opálosodott növényi maradványokról. Alátámasztják ezt Stur (1867)
