Szakáll Sándor - Weiszburg Tamás szerk.: A telkibányai érces terület ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 2. Miskolc, 1994)

A telkibányai opál („Telkebanyerstein") története (Papp Gábor)

A zöldessárga ásványt eleinte krizoprásznak, krizolitnak vagy hiacintnak, majd opál és kalcedon keverékének, ill. szurokkőnek tartották; sőt önálló névvel is ellátták: „Telkebányerstein". Augustini és Born mutatott rá először arra, hogy valójában opál. Sajátos színe miatt számos „népszerű" neve is volt: viaszopál, krizopál, mézopál, borostyánopál. Az ásvány (utó)magmás eredetére először Fichtel (1791) mutatott rá, a genetikai képet Beudant és Richthofen (1860) árnyalta tovább. A telkibányai opált a XVIII. sz. második felében bányászták dísztárgyak nyersanyagának. Mivel könnyen megrepedezik, felhasználása és így kitermelése csak rövid ideig tartott. A Fichtel majd Kitaibel (1803, kézirat; 1945) által igen pontosan lokalizált, de a XIX. sz. végére feledésbe merült lelőhelyet ásványgyűjtők fedezték újra föl 1978-ban. Az ezt követő kutatások eredményeit Gyarmati et al. (1986) és Takács (1994) közlik. A telkibányai opál a régi ásványtani irodalomban A telkibányai opál első biztosan azonosítható említését Túróczi László tudós jezsuita országismertető könyvének Katona István által kibővített 1768-as kiadásában találjuk. Az ország hegyeiről szóló - a későbbi topografikus ásványtanok szerény előfutárát jelentő - fejezetben olvashatjuk: „Abaúj vármegyében a telkibányai bányákban krizoprászokat - egyesek szerint krizolitokat - ásnak, amelyek erekhez hasonlóan hosszú járatokon át bezárva a kövekhez tapadnak."

1 Öt évvel később, 1773-ban, már terjedelmes, sok szempontból mai szemmel is helytálló megállapításokat tartalmazó írást szentelt az ásványnak Christian Augustini ab Hortis szepesszombati lelkész. A telkibányai opál nemzetközi hírnevét azonban Christoph Traugott Delius magyarországi opálokról írt tanulmányának (1777) utolsó három oldala alapozta meg, amely beszámol a „Telkobanya" mellett található „eddig egészen ismeretlen drágakőről". Delius nyomán terjedt el a német nyelvű szakirodalomban az ásvány „Telkobanyerstein", ill. „Telkebányerstein" (telkibányai kő) elnevezése. Aránylag bőven foglalkozott az ásvánnyal Ignaz von Born (1790) is. A hazai szerzők közül Johann Ehrenreich von Fichtel (1791) nemcsak az opálról, de előfordulásának körülményeiről is részletesen tudósított. A lelőhelyet 1803-ban Kitaibel Pál is felkereste egyik természettudományos utazása során. Az érdekes ásvány a külföldi tudós utazók figyelmét is felkeltette, azonban az útinaplójában a telkibányai opálról is megemlékező Robert Townson (1797), Jens Esmark (1798) és François Sulpice Beudant (1822) közül csak az utóbbinak sikerült eljutnia magához az előforduláshoz. Az első magyarországi ásványtan könyvek (Mathias Piller, 1778; Benkő Ferenc, 1786; Zay Sámuel, 1791) a telkibányai opált nem említik. Topografikus ásványtani "In Aba-Uivariensi in fodinis Telke-Banyensibus eruuntur Chrysoprasii, quibusdam Chrysolithi, qui venarum instar per longos ductus saxis inclusi haerent."