Papp Gábor - Szakáll Sándor - Weiszburg Tamás szerk.: Az erdőbényei Mulató-hegy ásványai (Topographia Mineralogica Hungariae 1. Miskolc, 1993)
A „mauritzit", Erdőbénye nevezetes szaponit-változata (Weiszburg Tamás - Bada Gábor - Dódony István - Jánosi Melinda - Lovas György - Nagy-Balogh Judit - Nagy-Czakó Ilona - Nagy Sándor - Papp Gábor)
a „mauritzit". Az ásványt első leírója, Tokody László, olyan különleges oxihidroxidnak vélte, amelynek szerkezete a rétegszilikátokéhoz hasonló, ám amelyben szilícium nem található (Tokody et al., 1957a,b). Ez alapján a leírással egyidőben nevet is adott neki (lásd a névről szóló külön részt). Az ásványleírást a nemzetközi szakkörök nem fogadták el, vitatva Tokody eljárását a kémiai eredmények értelmezésénél (Fleischer, 1957). Tokody korai halála után csaknem húsz évig fennmaradt a „mauritzit" bizonytalan státusza. Csak 1983ban igazolták kétséget kizáróan Kákay Szabó Orsolya sokoldalú vizsgálatai, hogy Fleischer kritikai észrevételei helytállóak voltak, és az ásvány valóban az agyagásványok, ezen belül a magas vastartalmú szmektitek közé tartozik (Kákay Szabó, 1983). A „mauritzit" megjelenése, fizikai tulajdonságai* A hólyagüregek falát beborító vékony lepel első ránézésre nem mutat jellegzetes alakokat, legfeljebb néhány, milliméteres, ágas-bogas kinövés ötlik szemünkbe. Erősebb lupéval vagy binokuláris mikroszkóppal azonban már jól megfigyelhető, hogy az ásvány féregszerűen tekergő, tizedmilliméteres átmérőjű, 1-5 mm hosszú szálakat, hurkákat alkot (1. ábra). A puha, ujjunk között is könnyen porló alakzatok felszínének sérülésekor kibukkan a szálak belső szerkezete: szorosan egymás mellett sorakozó, a milliméter ezredrészénél is vékonyabb lemezkék halmaza (2. ábra). Az egyedi lemezek — egy-egy „kristály" — alakjának megfigyeléséhez már többezerszeres nagyításra van szükségünk (3. ábra). Mikroszkópban színe már nem telt fekete, hanem gyűjtés után közvetlenül a kékes (Tokody et al., 1957a,b; Kákay Szabó, 1983), hosszabb tárolás után a barnás színárnyalat megjelenése a jellemző. Karcolási porának színe sárgásbarna, friss állapotban enyhe zöld árnyalattal (Tokody et al., 1957a,b). Sűrűsége 2,78 g/cm 3 , optikailag kéttengelyű (2V = kb. 7-15°, negatív optikai jellegű, törésmutatói a = 1,510, ß = y = 1,533 (Kákay Szabó, 1983). Másik közölt törésmutató adat n = 1,603 (Tokody et al., 1957a,b). *Jó oltunk van feltételezni, hogy az ásvány, kikerülve eredeti környezetéből, a zárt üregből, a levegővel érintkezve oxidálódik. Ezért tulajdonságai is változnak, kezdetben nagyon gyorsan, majd a folyamat lelassul. Japánból ismerünk egy hasonló ásványt, amelynek geológiai környezete lehetővé tette e folyamat precíz nyomonkövetését. Az ottani tapasztalatok szerint az ásvány eredetileg sötétkékes-zöldes színe levegőn azonnal továbbsötétedett, egy óra múlva teljesen feketévé vált, majd néhány hét múlva felvette hosszabb távon is stabil barnásfekete színét (Kohyama et al., 1973). Erdőbénye esetében az irodalomban leírt észlelések mind olyan példányokról származnak, amelyek már megtalálásukkor is feltehetően percekig vagy akár órákig is érintkeztek a levegővel. Ennek megfelelően a következő leírás, mind a fizikai, mind a kémiaiszerkezeti tulajdonságok esetében ezt az állapotot tükrözi. A jelen munkához készült kiegészítő vizsgálatokat az ELTE Ásvány-Kőzettárában N-073 számon leltározott példányon végeztük (gyűjtötte: Kákay Szabó Orsolya a hetvenes évek első felében).
