Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

AGRÁRTÖRTÉNET - AGRÁRETNOGRÁFIA - HALÁSZ PÉTER: A moldvai magyarok kecsketartásáról

számuk és létszámuk erőteljes ingadozása

1

5 - természetesen Moldvában is érvényesül. Az ingadozást jól nyomon követhetjük a területi változásoknak kevésbé kitett Bákó megyében, ahol különösen az egységnyi lakosra jutó kecskelétszám alakulásának változása tanulságos. A 19. században viszonylag nagyobb értékeket látunk, de a 20. század három első negyedében ez alá csökkent a megye állatsürüsége, hogy aztán az 1980-as évek közepétől - jelentős ingadozásokkal - ismét visszatérjen a száz évvel azelőtti szintre, sőt az ezredfordulót követően meg is haladja azt. Ez a jellegzetesség, ha nem is ilyen markánsan, a többi megyében, és - a területváltozások figyelembevételével - lényegében egész Moldvában érvényesül. 3. táblázat. Az ezer lakosra jutó kecskelétszám Bákó megyében

1

6 1891 1894 1900 1930 1948 1958 1966 1977 1984 1990 2004 2006 2007 2008 44,9 27,7 32,9 20,4 26,7 21,3 30,6 22,6 34,8 71,1 40,7 48,3 70,2 65,5 Aligha járunk messze az igazságtól, ha arra gondolunk, hogy a 19. század nyomorúságos viszonyai között, a viszonylag kései (1864) jobbágyfelszabadítást követően a moldvai parasztok, különösen a hátrányosabb helyzetben lévő csángók nehezebben magára találó része az igénytelen kecske tartásában kereste megélhetésének lehetőségeit. Aztán a paraszti gazdálkodás egyensúlyának létrejöttével a gazdálkodók figyelme az igényesebb állatfajok felé fordult, ám az 1945-ös földosztással fölszabadult energiákat hamar felélő és elkótyavetyélő kollektivizálással ismét megnőtt a leszállított igényű parasztság szemében a kecske becsülete, s a kolhozok által megtépázott értékrendű falusi lakosság azóta is nagyobb megbecsüléssel foglalkozik ezzel a mind több relatív értéket mutató jószággal. Azt azonban, hogy a kecskeállomány létszáma milyen összefüggésben van a csángómagyar népességével, a rendelkezésünkre álló adatok alapján nem tudjuk egyértelműen értelmezni. Talán az etnikumra egyéb összefüggésekben is jellemző nagyobb innovációban, a körülmények változásaira történő gyorsabb reagálásban sejthetjük a különbség okát. Középkori okleveleinkben gyakran találkozunk a kecsketartásra való utalással, de az ágazat idővel kiszorult a peremterületek erdős, hegyes vidékeire.'

7 A helynevek tanúsága szerint így volt ez Moldvában is. Az 1864. évi földosztáskor a birtokosok igyekeztek minél rosszabb minőségű földet juttatni a felszabadított jobbágyoknak. Az 1868-ban Klézsére látogató Kovács Ferenc föl is jegyezte, hogy: „A bojárok elvették a jó földeket, s azt számították bé nekünk - mutat a közeli, sárga, agyagos oldalakra, hol még a keczke sem él meg"

n Az Ojtozi-szoros keleti oldalán fekvő Gorzafalva határában található a Kecskekő, Kecskés hegy nevezetű sziklás, kopasz hegyoldal, nem messze pedig, a Szaláncvölgyben a Kecskés

1

9 nevü oldal. A 'kecskés' nevet viselő helyek tehát Moldvában is a kopárságot, a földmüvelésre való alkalmatlanságot jelzik. Hasonlóképpen, bár áttételes érvénnyel kapta a nevét például Forrófalva Kecskevárosnak mondott része, ahol elsősorban a falu elesettjei, szegényebbjei élnek, s csúfolkodásból tették rájuk a 'kecske' nevet; 15 Viga 1994b. 136. 16 www.baca

u.insse.ro 17 Paládi-Kovács 1993. 115. 18 Kovács 1870. 21. 19 Gazda 2011. 74. 739