Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)
AGRÁRTÖRTÉNET - AGRÁRETNOGRÁFIA - KÜCSÁN JÓZSEF: Soproni szőlőbirtokosok és bortermelők 1810-ben
Mint látjuk, a mintaként kiemelt százfős csoportok markáns eltérést mutatnak abban a tekintetben, hogy a nagy szőlőbirtokkal rendelkezők között csekély volt a termelési kedv, ellenben a kereskedelmi mennyiséget termelők zömének a meglévő mellé tetemes mennyiségű szőlőt kellett bérelnie. Jórészt elvált tehát egymástól a szőlő birtoklása és a bor nagy tételben való előállítása, hiszen a vizsgált csoportok között mindössze 18 esetben találunk átfedést, azaz ennyien voltak, akik nagy területű birtokon sok bort termeltek. Közülük 2 eset bérbe adót, 5 eset bérlőt, 11 említés pedig reális méretű birtokon gazdálkodót takart. Igaz, hogy az összevetett források csak egyetlen esztendő adatait tartalmazzák, amelyek, ha mégoly részletesek is, egyáltalán nem engednek a szűk időhatárokon túlmutató, általánosítható következtetéseket. A polgárkönyvi adatokkal való eseti bővítések azonban felhívják arra is a figyelmet, hogy ha a vizsgált adózók számát csökkentjük és származási, vagy foglalkozási köröket emelünk ki, majd esetükben az időhatárokat több generációnyira tágítjuk, akkor a meghatározott csoportban végzett birtokstruktúra vizsgálatok, a befektetési stratégiák feltárása által hozzájárulhatnak a társadalmi mobilitás kutatásának árnyaltabbá tételéhez. Az előzőekben bemutatott adatok szerint kétségtelen, hogy a tárgyalt évben a városban jóval több személy birtokolt szőlőt, mint ahányan meg is művelték azt. Többkevesebb biztonsággal az is kimutatható, hogy volt szabad tőke, amivel a - nem csekély részben bérelt - szőlőskertekben bortermelésre vállalkoztak. De vajon ezek a tények azt jelentik-e, hogy a szőlőskert a mezőgazdasági beruházások stratégiája szempontjából még mindig értékállóbb jövedelmezőbb, egyszóval kívánatosabb ingatlannak bizonyult, mint a szántóföld, vagy a gyümölcsös? Első megközelítésben, értelmezhetnénk kérdésünkre adott igenlő válaszként azt az adatot, hogy 520 szőlőbirtokos a vizsgált évben egyáltalán nem szerepelt a dézsmafizetők között, holott a város szőlőterületének több mint negyede az ő kezükön volt. Ennek fényében úgy tűnhet, hogy aki a szerény, de biztos jövedelemre törekedett, az ágazat lassú hanyatlása 5 3 ellenére is invesztált szőlőbirtokba, illetve huzamosan tartott benne tőkét. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy vizsgált időszakunk a napóleoni háborúk mezőgazdasági konjunktúrájának idejére esett, tehát nem zárható ki, hogy a soproni szőlő- és bortermelés évszázados, lassú visszafejlődésében egy rövidebb fellendülési periódus jeleként mutatkozott az a termelési kedv, amire a bérleti viszonyok utalnak. Az, hogy a bortermelésbe tett befektetések szélesebb időszakban milyen mértéket és arányt mutattak, még további, hasonló összevetésekből kiinduló elemzésre szorul. Ez idáig ilyen típusú forrásokat párhuzamba állító vizsgálatok nem történtek, így a most bemutatott adatainkat nincs mód korábbi és későbbi számításokkal összevetni, hogy minden tekintetben hiteles választ kapjunk a feltett kérdésre. Az előzőleg ismertetett adatsorok példái azt sugallják, hogy a foglalkozási főcsoportonként történő osztályozások más megközelítésű elemzéseket is megengednek, hiszen a birtokolt szőlőterületet, illetve a regisztrált tennésmennyiséget összevető hozambecslések alapján végzett számítások megmutathatják azt, hogy az egyes foglalkozási ágakban a birtok- és az üzemterületek méretei között milyen arányok adódtak. Azaz, mely foglalkozási főcsoportoknál, milyen nagyságú szőlőterület jelentkezett bérbe adható feleslegként, illetve a másik oldalon milyen eltérés (hiány) mutatkozott a birtokolt és a valójában megművelt területek között. Ennek szem előtt tartásával állítottuk össze a 18 foglalkozási főcsoport 53 Thirring 1939. 181., Kücsán 1999. 8., 12.jegyz. 668