Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

MIGRÁCIÓ - TÁJI KAPCSOLATOK - GELENCSÉR JÓZSEF: Pénzkölcsönzés a Káli-medencében

Az 1930-as évekre egyébként változott a felfogás: a kölcsön reál szerződésből konszenzuál szerződés lett, azaz már a közös akaratnyilvánítással létrejött. Ez jobban szolgálta a hiteléletet. Különben a kölcsön a magánjog egyik legfontosabb szerződésének, a hitelélet alapjának számított.

2 Kölcsön és haszonkölcsön A magyar nép, így a Káli-medence jogi képzettséggel nem rendelkező lakói, nem tettek különbséget a kölcsön és a haszonkölcsön fogalma között. Az egykor Zala, jelenleg Veszprém megyéhez tartozó, megkapó szépségű, Balaton-felvidéki táj népessége a két szerződéstípust összevonva csak kölcsönről beszélt. Igaz volt ez az általunk vizsgált másfél évszázadon keresztül, azaz a 19. század elejétől a 20. század közepéig. A medencéhez tartozó nyolc települést (Balatonhenye, Kékkút, Köveskál, Kővágóörs, Mindszentkálla, Monoszló, Salföld, Szentbékkálla) jórészt kisnemesek, jobbágyok, zsellérek illetve ezek utódai lakták, nem elhanyagolható szolga és zsidó népességgel vegyesen. Azt, hogy a 20. század első felében leggyakrabban illetve általában mit adtak kölcsön, jól szemléltette visszaemlékezésében két idős, hosszú életét a településén letöltő lakos. Egyikük férfi, másikuk nő volt, és ennek megfelelően, a nemek közötti munkamegosztásra, az eltérő életvitelre figyelemmel sorolták fel a kölcsön tárgyait. A Káli-medence egyik elzárt községének, Balatonhenyének egykor legmódosabb családjából származó Madár Dezső (sz. 1913) mondta, hogy: „Asszonyt meg borotvát nem szoktak kőesőn annyi", de ezeken kívül sok mindent. Még lovat is, csak nem hosszabb időre. Adtak kölcsön kocsit, szekeret is, és más mezőgazdasági munkaeszközt: ekét, boronát, vetőgépet, szerszámokat. Szüretre darálót, kádat, prést vettek kölcsön. Ezeket csak néhány napra. A felsorolt eszközöket vagy ingyen adták, vagy a használatért fizikai munkával, ledolgozással kellett fizetni. Disznótorra kölcsönöztek üstöt, katlant, kolbásztöltőt, borsőrlőt, melyeket többnyire kóstoló küldésével háláltak meg. Lakodalomba a meghívottak már előre kölcsönadtak tányérokat, tálakat, más edényeket, evőeszközöket. Bár ugyanazok a dolgok jártak vissza, ez nem mindig így történt. Aki előbb ment, az sokszor a jobbakat vitte el. Még menyasszonyi és vőlegényi ruhát is adtak kölcsön. Az ugyanazon korosztályhoz tartozó, Köveskálon élő, ugyancsak jó emlékezetű Sebestyén Margit (sz. 1909) a kölcsönzésből kizáró szólást hasonlóan fogalmazta meg: „Feleséget és kaszát kölcsön nem szoktak adni." Aztán találóan állapította meg, hogy: „Régen nagyon kőcsönöztek." Ennek bizonyságául hosszan sorolta, hogy mi mindent. Míg Madár Dezső főleg a mezőgazdasági és társas munkák eszközeit, addig Sebestyén Margit a háztartás tárgyait és az élelmiszereket említette, melyeket főleg az asszonyok kértek egymástól. Adtak kölcsön kenyeret, amit sütés után adtak meg. Az egésznél kisebb mennyiséget nem mérleggel, hanem madzaggal mérték meg, vagy a karéjok számában, nagyságában rögzítették. Lisztet bögrében, zsírt cserépfazékban, megolvasztva adtak kölcsön. Ha a fazék összetört, ahelyett is illett másikat adni. Sót, paprikát is szokás volt kölcsön adni, viszont tejet és húst nem kértek. A szomszédban, a közelben lakó vagy a rokon asszonyok jöttek a kölcsön tárgyaiért, esetleg a gyereküket küldték. Az erőszakosabb nők a kéréshez még hozzátették: „Ne mondja ám, hogy nincs!" Az ilyenek a kisebb tételt sokszor meg se adták. 2 Mezey 2007. 187-188. 319