Gyulai Éva - Viga Gyula (szerk.): Történet - muzeológia : Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Veres László tiszteletére (Miskolc, 2010)
GAZDASÁGTÖRTÉNET - Kaján Imre: Érdekek és ellentétek - árvízvédelem és gazdálkodás
rását), valamint a Soroksári-Duna-ág lezárását írta elő. Ez utóbbi, a Soroksári-Duna-ág elzárása okozta az említett nagy viharokat kavaró ellenkezést a fővárosi védművekkel szemben. Akkor - honi, azóta is virágzó szokás szerint - nem nevesítették a tiltakozók valós érdekeiket, hanem kerülő úton igyekeztek elérni céljaikat. A valós érdek az volt, hogy a Duna soroksári ága elzárásával a partja mentén gazdálkodó, a hatalmas ütemben fejlődő főváros piacaira szállító zöldség- és gyümölcstermelő birtokosok látták: az olcsó és egyszerű szállító útjukon, a Dunán ezentúl a Csepel-sziget megkerülésére kényszerülnek, vagy pedig drágábban (szekéren) kell áruikat a pesti piacokra szállítani. Tudták persze, hogy a két érdek - a fővárosé és az övék - nincs egy „súlycsoportban'", ezért „átcsomagolták" aggodalmaikat. Azt állították, hogy a Soroksári-Duna nélkül a folyó nem tudja levezetni árvízi vízhozamát, ez pedig önmagában is vízállás-növekedést okoz majd. Az 1870-től kezdődő folyamatos sajtópolémia odáig fokozta a közhangulatot, hogy a Soroksári-Duna-ágat elzáró töltést (a Kvassay-zsilip megépítése óta már csak nevében létező Gubacsi-gátat) az 1876. évi árvíz idején katonasággal kellett őriztetni, nehogy a felheccelt part mentiek nekiessenek és elbontsák. Tiltakozó gyűlések sorát szervezték, és minden lehetséges fórumot felhasználtak a tervek megmásításáért a fővárosi közgyűléstől a főpolgármesteren át a miniszterelnökig. Az idő a fővárosi védműveket tervező mérnökkart igazolta: a 2006-ig legnagyobb vízhozamot „produkáló" 1876. évi árvíz már nem okozott nagyobb gondokat Budapesten. Az újabb próbálkozások eredménye azután az lett, hogy a Gubacsi-gát testébe zsilip épült, amelyen a Duna-ág friss vizet kapott „fentről" és kisebb hajók is át tudtak jutni rajta. 1 8 Magánérdekek és közérdekek ellentétei mindig is voltak, és azok artikulációja is igen változatos volt. Ebben a szerteágazó és az érdekek hálóját minden esetben egyedi módon megmutató kérdéskörben a megoldást a már említett 1885. évi XXII. tc., az ún. „vízjogi törvény" hozta meg. Ezután a vizeken történő beavatkozások szakkérdései szabályozottan történtek és ebben a mederben is folytak: a megyéktől vízszerkezeti (mai szóval vízgyűjtő-területi) alapon szervezett regionális hivatalok (folyammérnöki és kultúrmérnöki) vették át az engedélyezés és hatósági szabályozás szakfeladatait. Bár az egyes engedélyeket továbbra is a megyei alispáni hivatalok adták ki, azokhoz az állami fenntartású hivatalok ellenjegyzésére volt szükség. Ez a csak a dualizmus korában kialakított rendszer drága volt ugyan, de nélkülözhetetlen a modem állam működése számára. 18 Kaján 1986. 401
