Gyulai Éva - Viga Gyula (szerk.): Történet - muzeológia : Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Veres László tiszteletére (Miskolc, 2010)

KÉZMŰVESSÉG - IPARTÖRTÉNET - Hazag Adám: A miskolci csizmadia ipartársulat megalakulástól a második ipartörvényig, 1872-1884

lalkozott. További nehézségeket okozott, hogy a városi ízlés rohamosan átalakult, a fogyasztási igények más termékek felé tolódnak, erre példa esetünkben a csizma városból való eltűnése, melynek helyét mindinkább az olcsóbb és gyorsan beszerezhető, nagyobb árukészlettel rendelkező cipő vette át. Ezek a folyamatok azonban csak lassan mentek végbe, a csizmadiák még sokáig tudták termékeikkel ellátni a környező településeket, egyes esetekben olyan speciális területeken, ahol tennékeiknek megléte mindenképpen szükséges (pl. a katonaság). Az ipari termelés rendszerének átalakulásához, a magyarországi ipar megváltoztatásához elsősorban megfelelő törvényre volt szükség, mely felszámolta volna a régi, „merev" céhes rendszert, valamint versenyképes kereteket adhatott volna a kézműipar újjászületéséhez. Mindenek előtt a segédek és a tanoncok korszerű képzésére lett volna szükség, azonban ennek keretei nem voltak megfelelőek. A modern szakismeretek terjesztését igaz, magukra vállalták különféle gazdasági egyesületek,

5 de figyelmen kívül hagyták a helyi viszonyokat, ezért ezeknek a törekvéseknek kevés hatása volt az ipari tevékenység átalakulásra. A céhes kötöttségek eltörlése és egy versenyképesebb forma létrehozása az átalakuló gazdasági viszonyok között mindenképpen szükséges volt, de mint a későbbiekben látni fogjuk a törvényi szabályozás nem tudott megfelelő alternatívát nyújtani a kézműipar védelmére, valamint a megalkotott törvény átgondolatlansága a későbbiekben igencsak kaotikus helyzetet teremtett. A céhes keretekre épülő ipar átalakításának kérdése már a reformkorban felvetődött, a manufaktúrák és gyárak számának növekedése miatt e kérdéskör rendezése már ekkor is beérett. 1848-ban Klauzál Gábor, az első felelős magyar minisztérium földművelés-, ipar- és kereskedésosztálya miniszterének javaslatára engedélyezték a céheken kívüli iparűzést, de a rendeletben kitűzött célok sohasem valósultak meg. Csak később, 1851-ben vezette be a kormányzat, rendeleti úton, az iparengedélyeztetési rendszert, mely alapján az iparágakat szabad, korlátozott és engedélyezett kategóriákba sorolták, s bár a rendelet szerint központilag szabályozták a remeklés követelményeit, a társadalom passzív ellenállása megakadályozta a szabályzás érdemi végrehajtását. A kormányzat által 1859-ben hozott újabb rendelkezés, melyben engedélyezték a szabad iparűzést, valamint törvényhatóságok alá rendelték az iparengedélyek kiadását, illetve eltörölték a remeklés kötelezettségét, a céhszabályok újbóli megállapítását oly módon írta elő, hogy csak azon beadványokat fogadják el, melyeket az új szervezeti formához, az ipartársulati szervezethez igazítottak. Az ipartársulatok megszervezésének fő célja az iparosok érdekeinek érvényre juttatása, a társulati tagok, valamint az általuk alkalmazott segédek közötti viszonyokról való gondoskodás, képzés, valamint a tagságot érintő segélyezés végett felállítandó testületek létrehozása. A további fejlesztések érdekében pedig a hatóságok tájékoztatása és az ipari közigazgatásban való közreműködése lett volna feladata. A rendelet előrevetíti a későbbiekben megvalósuló ipartörvény törekvéseit, úgymint a társulati tagság által biztosított szabad iparűzést, valamint egy személy számára több ipartestületben való részvételt is. Ahol volt megfelelő ipartársulat, az iparosnak kötelező volt belépnie, ellenkező esetben az iparűző a szervezeten kívül volt kénytelen szakmáját folytatni. Míg egy személy több ipartársulat tagja is lehetett, a társulatba csak önálló mesterek tartozhattak. A rendelet kihirdetése után a hatóságok ugyan 5 1867-től az Országos Iparegyesület. 163