Fehér Béla (szerk.): Az ásványok vonzásában, Tanulmányok a 60 éves Szakáll Sándor tiszteletére (Miskolc, 2014)
Papp Gábor: Nyelvújítás kori ásványtani műszótáraink és szerzőjük, Kováts Mihály
242 Papp G. grosszulár (Ribes grossularía = egres) még csak Köszméteded, a Műszótárban már Pisz- keded is. Az automolitnak (a gahnit legelső neve a görög avtopokog = szökevény szóból) már a Lexiconban tekintélyes szinonimalistáját (Bitang, Tekergő, Kóborló, Szökevény) Kováts a Műszótárban további három szóval toldotta meg: Betyár, Keringő és Forgó. Az új címszavak is a Lexiconban már megszokott jellegzetességeket hordozzák magukon. A mai értelemben vett fajnevek magyarításai mellett többségben vannak a megjelenési változatok hol borzasztó hosszú, hol groteszk, hol egyszerűen csak fölösleges fordításai: Apródonként darás és sűrű égszínü (Coelestinus minutim granulosus et densus = Feinkörniger Cölestin, azaz tömött, finomszemcsés cölesztin), Büdös disznó mészkő (Calcarius foetidus suillus = Stinkstein), Görbe cserepű nehézfőd (Barytis curve testacea = Krumms- chaliger Schwerspath azaz görbült, héjas barit), Vasszar sédkő vagy peczekő (Lava scori- acea azaz salakos láva), valamint a már elavulóban lévő leíró jellegű és kémiai nevek fordításai, pl. Ásvány folyam (Fluor mineralis = fluorit), Veres gubacslészínű érczetlen ércz- maszlag (Arsenicum mineralisatum rhisigallum rubrum = realgár). A Háromnyelvű fejtő ásványnév műszótár, mint a már 1822-ben jelentős részben elavult vagy elavulófélben lévő szókészletből kiindulva készített Lexicon mineralogicum enneaglottum csaknem negyedszázaddal későbbi (1846) változata, még az elvakult magyarosítok számára is vajmi kevéssé volt fontos. Ezeknek táborát akkoriban már - a homeopátia kérdésében egyébként Kovátscsal élesen szemben álló - Bugát Pál és köre vezette. Bugát és harcostársai már az 1830-as évek végén megkezdték az ásvány- és kőzetnevek saját elveik szerinti magyarítását. Egyaránt sorra kerültek a modem (egyszavas, ,,-it” végű) fajnevek (pl. szferosziderit > gömbvasla, libethenit > libetle, gránit > magla) és a német „népszerű” nevek (pl. Kalkspat > mészpát, Kupfersam(me)terz > rézbársonyérc, Roteisenstein > vörösvaskő). A kémiai neveket a Schuster-Nendtvich-féle nevezéktant követve magyarosították (pl. Kobaltblüte [kobaltvirág] > kékenyvirágla [= eritrin], schwefelsaures Bleioxyd> kénsavas óloméleg [= anglesit]). Az 1844-ben megjelent Bugát-féle Természet- tudományi szóhalmaz - mely nem volt visszafelé kereshető, mint Kováts Lexiconja és etimológiai magyarázatokkal is alig szolgált - nem sok magyarosított ásványnevet tartalmazott, de Hanák János, Mihálka Antal és mások jóvoltából rövidesen megszülettek a természetrajzi tankönyvirodalmunkban két évtizedig uralkodó „bugátista” magyar ásvány- és kőzetnevek, ez azonban már egy másik tanulmány tárgyát képezheti. 16. Az ásványtani műszótárak kudarcának okai A párhuzamos magyar nevezéktan bevezetésének már abban az időben sem volt hive mindenki. Amint Kováts (1822) megjegyezte, „azt az ellenvetést gördítik itt előmbe, tudom, sok hazafiak: Szükségtelen, sőt roszsz dolog vala, azokat a’ már ismeretes Latán ásvány rendbeli ásványneveket Magyarra fordítani. Hiszen, ha más Nemzetek azokat a’ magok anyanyelveken lévő ásványtudományban beveheték; miért ne kellene ugyan azt cselekednie a’ Magyarnak is?” Azt viszont, hogy Kováts Mihály magyarított ásványneveit még időszakosan sem használták, nem ilyesféle elvi okok magyarázzák, hiszen a „bugátisták” szisz- tematikus ásványnév-magyarításai pár évtizedig uralták a természetrajz tankönyveket és a szakirodalom egy részét. Kováts balsikerének nyilván személyes tényezői is voltak: „magányos harcosként” küzdött, a Bugát-táborétól eltérő platformon és az 1830-as években, ami
