Kurta Mihály - Pató Mária (szerk.): Múzeumandragógia (Múzeumandragógia 1. Miskolc-Szentendre, 2010)

ÉLES Csaba: SZÉP SZAVAK, MÉLY ESZMÉK A MAGYAR „MUSZEIONI" SZEMLÉLETÉRT. A NEMZETI ÖRÖKSÉG ÉS ÖNBECSÜLÉS, AZ EMLÉKHELY ÉS MÚZEUM GONDOLATKÖRE A REFORMKORTÓL A KIEGYEZÉSIG

A MAGYAR NYELV MÚZEUMA, SZÉPHALOM, 2009. MÁJUS 1 l-l 2. 69 Amikor Kölcsey Ferenc a Magyar Tudós Társaság 1832. szeptember 8-i „közülésén" megtartotta Emlékbeszéd Kazinczy Ferenc felett című előadását, a befejezésben nem mulasztott el megtenni egy tanulságos kitérőt. „Epések lesznek talán szavaim; de keserű, kínos emlékezetek támadnak lelkemben. Mert gondolkodom a népről, mely Zrínyit, az írót, el tudta feledni; mely Faludit, míg élt, nem ismeré, mely Révairól hallani nem akart; mely Baróti Szabót és Virágot meg nem siratta; s melynek kebelében az ötvenhat évet szakadatlan munka közt eltöltött Kazinczy nyomorúsággal élt és holt. [...] Voltak ugyan, tagadni nem fogom, kik őfelé is részvevő keblet nyitottak, s kik életének gondjait egyes jótétekkel enyhítgették: de a nemzet nagy írójának jótétekre szorúlni nem kellene; s pillantatonként nyújtott vigasztalás hosszú kínokat nem orvosol."

1

9 1830. január 31-én megjelent a Hitel. Széchenyi a befejezés előtti fejezetben (Mii kell tenni .r min kell kezdeni?) a legsürgetőbb és legalapvetőbb teendők közé sorolta kortárs kulturális értékeink idejekorán való megbecsülését. Mondván: „iparkodjunk, hogy itt is ne mint Korner Zrínyit, a külföld hozza igazi fényébe, vagy hogy jobban mondjam közünkbe Berzsenyieket, Kisfaludyakat, sat. hogy ne a külföld ismértesse meg velünk Virág munkáit, az Erdélyi Múzeum s Literatúránk egyéb szépeit. Siessünk s vegyük magunk elő azon sok derekast, ami hazánkban rejtve van; s ne tűrjük, hogy megelőzzön minket az idegen, s azt tapsolja s dicsérje, amit nem is gyanítunk hogy mienk, vagy annak még hátat is fordítunk, s mi magunk tiporjuk otrombán szűkeinket".

2

0 Széchenyi a néhány évvel későbbi, 1835-ben íródott (de csak 1858-ban megjelent) Hunnia című, szépen és okosan hazafias könyvében már nem intőenfigyelmeztetően, hanem haragosan és vészjelzően fogalmazott. „Azokra mondjunk átkot és kárhozatot, kik az önfeledés szégyenei közé sülyedve szeretik ugyan a Magyarhont, a mennyire nekik élelmet s kincset ad, de kifejlődése, becsülete körül nem hogy legkisebbet is aggódnának, sőt ők gúnyolják azt hátramaradásában leginkább."

2

1 A rossz „hazafiak" olyanok, mint a legrosszabb gyerekek: mindent megkapnak az édesanyjuktól, ám a sok jóért hántással vagy legföljebb „sírva vigadással" fizetnek. Részben ők lesznek azok, akiknek Petőfi is címzi majd 1848. március 13án a Nemzeti dal nevezetes sorait: „Kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete." Ha a forradalom és szabadságharc áldozatos és küzdelmes harcot kívánt, akkor a reformkor áldozatos és türelmes alkotómunkát. Ha az élő magyar költészet nem — vagy csak kevés esetben és korlátozottan — kapta meg a kortársak megbecsülését, számos képviselője többször példát adott erre a pozitív viszonyulásra. A Magyar Nemzeti Múzeum alapítójának, gróf Széchényi Ferencnek irodalmi apoteózisához költeményekkel járult hozzá Csokonai Vitéz Mihály és Révai Miklós, Berzsenyi Dániel és Czuczor Gergely, valamint prózában Kazinczy Ferenc. A felvilágosodás és a reformkor nagy egyéniségei közül kiemelendő költői-írói tisztelet övezi még mindenekelőtt Festetics Györgyöt és a két Wesselényi Miklóst, Széchenyi Istvánt és Deák Ferencet. Továbbá tanulságos és tetszetős kis 1

9 KÖLCSEY l'crenc 1960. I. 721. cs 722. 2" SZÉCHENYI István 1979. 170. 2

1 SZÉCHENYI István 1985. 22.