Kurta Mihály - Pató Mária (szerk.): Múzeumandragógia (Múzeumandragógia 1. Miskolc-Szentendre, 2010)

ÉLES Csaba: SZÉP SZAVAK, MÉLY ESZMÉK A MAGYAR „MUSZEIONI" SZEMLÉLETÉRT. A NEMZETI ÖRÖKSÉG ÉS ÖNBECSÜLÉS, AZ EMLÉKHELY ÉS MÚZEUM GONDOLATKÖRE A REFORMKORTÓL A KIEGYEZÉSIG

66 I. ORSZÁGOS MÚZEUMANDRAGÓGIAI KONFERENCIA mindig szívemelő, még szerencsétlensége árnyékában is igéző, még botlásaiban is érdekes marad."

1

1 A maradéktalan önelfogadás teszi csak lehetővé „a múlt bevallását", a kollektív mentális megtisztulást, a múlttal való kritikusan mérlegelő, elemzően értékelő szembenézést. Az őszinte össznemzeti számvetés egyik eredményeként a nemzet sohasem önmagát, hanem bűneit és hibáit, gyarlóságait és fogyatékosságait veti meg és veti el, javítja és egyensúlyozza ki. A másik eredmény a valóban méltó nemzeti önbecsülés, az egészséges közösségi önérzet, az erős nemzeti öntudat, amelynek évszázadokban mérhető, értékálló „aranyfedezetét" igazi erényeink és érdemeink adják. A nemzeti emlékezet helyszíneinek másik nagy csoportjába a kulturális emlékhelyek tartoznak. Ide mindazok a házak (kúriák, kastélyok) sorolandók, ahol költőink és képzőművészeink, tudósaink és komponistáink megszülettek és meghaltak, éltek és alkottak; továbbá a temetők, ahol testi maradványaik porladnak. Kulturális emlékhelyeink kultusza és láncolata az 1867-es kiegyezést követően fejlődött ki igazából, majd a XX. században vett még erőteljesebb lendületet. A reformkorban inkább csak ezen nemzeti kötelezettség tudatosodása kezdődött meg, s éppen Kazinczy Ferenc kapcsán. E nemzeti feladatra történő fígyelemfölhívás minden bizonnyal Erdélyi János úttörő érdeme: nemcsak konkrétan, hanem valószínűleg általában is. „Sírjának a kevéssé járt vidéken is vannak látogatói. A kövön mindig látni néhány nevet, emlékmondatot, avagy dicsőítést az utolsó hónapokból, miket még le nem törölhetett az idő" — írta 1842. január 29-én megjelent cikkében. „Vajha Kazinczynak, a mostani nagy reményű kor megindítójának, a nemzetiség első bajnokának a nemzet kezétől emeltetnék érdemoszlop, hogy tanulnának lemondani, s a tett útjára tisztán lépni ki az önség korlátaiból, emlékezeténél!" (Látogatás Kazinczy sírjánál)

n Az emlékoszlopot végül özvegye, Török Sophie állíttatta, a nemzet pedig jóval később, egy Ybl Miklós által tervezett mauzóleumot emeltetett 1873-ban. Petőfi a Széphalmon című költeményében (1847. július 11.) konkrétan Kazinczy okán ostorozta ironikusan a nemzetet az előremozdítói és értékteremtői iránti hálátlansága (nemtörődömsége vagy feledékenysége, egyremegy) miatt. A magyar nemzet című versében (1845. január) viszont általában teszi meg ezt: bűnös jellemvonásaként, szégyenletes ismérveként hányva szemére azt. Ugyanis „ősi kincsét a magyar nép" — horribile dictu! — „megveti és elveti". A versszak szövegösszefüggésébe helyezve még kontrasztosabban és tragikusabban hangzanak ezek a szavak: „Más hazában híven őrzik Mindazt, ami nemzeti; Osi kincsét a magyar nép Megveti és elveti, A magyar magyarnak lenni Elfeled vagy szégyenei — 1

1 KOSSUTI I Lajos c. n. (1937?) 186. 1

2 ERDÉLYI János 2003. 315.