Kurta Mihály - Pató Mária (szerk.): Múzeumandragógia (Múzeumandragógia 1. Miskolc-Szentendre, 2010)

ÉLES Csaba: SZÉP SZAVAK, MÉLY ESZMÉK A MAGYAR „MUSZEIONI" SZEMLÉLETÉRT. A NEMZETI ÖRÖKSÉG ÉS ÖNBECSÜLÉS, AZ EMLÉKHELY ÉS MÚZEUM GONDOLATKÖRE A REFORMKORTÓL A KIEGYEZÉSIG

64 I. ORSZÁGOS MÚZEUMANDRAGÓGIAI KONFERENCIA a jelenben s tartsd a jövőnek." „Gyűjts, takaríts a nemzetnek s tudománynak egyenlőn."

4 „A hálás népek jótevőiknek emlékoszlopokat emelnek! Vajon mit akarnak ezáltal elérni? — Miért történik ez? Mi azt hisszük, hogy a derék férfiakra való hálás emlékezeten kívül leginkább azért, hogy gyermekeiknek, s a jövő generatioknak követésre méltó például szolgáljanak. Minden nemes érzésű ember dicsérni fogja az ily eljárást, s annak megvalósítására mindent el fog követni."

5 Ebben a szellemben beszélteti Rousseau sírjánál Jókai is István grófot az Egy magyar nábob 1853-ban megjelent első kötetében. Széchenyi szavai viszont valamikor 1857 februárja és 1858 decembere között születtek; és először 1859 márciusában nyomtatták ki az Ein Blick című kötetében. Tizenöt évvel korábban (1844. február 15-én) jelent meg Gyulai Pál Cserbalom című cikke, amely a szűkös magyar gazdasági viszonyok közepette néz szembe a nemzeti emlékhelyek létesítésének és a nemzeti emlékezet aktív éltetésének kérdésével. „Míg nemzetünk szegény, én nem vagyok barátja a költséges szobroknak: állítsunk hát élő szobrokat. Történeti emlékű téreinken tartsunk ünnepeket az érdekességért, mennél távolabb előkerülőket, hol dal, beszédek lelkesítsék az öszvegyűlt utódokat; állítsunk jótékony intézetet helyén, vag}' ha nem oly érdekes, legalább egy egyszerű sírkövet vagy kápolnát, hová lehessen eltenni az azt érdeklő emlékmaradványokat, s hol az utód lelkesülten imádkozhassék nemzetéért. Es ha majd gazdagok leszünk, lesz nemzeti művészetünk, s nem kényteleníttetünk Mátyást római császárnak faragni, akkor állítsunk pompás szobrokat, melyek méltók legyenek a nemzethez."

6 Mennyire becsüli önmagát, mennyire becsüli és értékeli a múltját, a jelenét és a jövőjét az a nép, az a nemzet, amely egyrészt elenyészni hagyta-hagyja régi építményeit — másrészt nem emelt-emel (kellő számban, a sürgető szükségleteknek megfelelően) újabb és újabb konstrukciókat, monumentumokat? A népben és nemzetben érző-gondolkozó költőknek fáj a legjobban — helyesebben fájdalmukat ők fogalmazzák meg mindannyiunk nevében a legszebben és legszabatosabban - mindaz, ami annyira hiányzik: egyrészt ami létezett, másrészt aminek léteznie kellene. A „léteznie kellene" haragos fájdalmára az egyik legerőteljesebb példa Vörösmarty Mihály Országháza című, 1846. augusztus 30-án befejezett költői „kiáltványa". A nemzeti emlékezet kétkezi és szellemi gondozást egyaránt némán kérő helyszíneinek egyik nagy csoportja a hadtörténettel kapcsolatos. Ezen belül különösen erős vonzerővel bírnak a várromok, amelyekhez költőink kellő érzékenységgel közeledtek is. (Ne feledjük, hogy a reformkor egyfelől ugyan a neoklasszicizmus, másfelől — egyre erőteljesebben és egészen a kiegyezés körüli évekig — a romantikus művészet kora.) 4 VÖRÖSMARTY Mihály 1963. I. 424. 5 SZÉCHENYI István 1991.41. 6 GYULAI Pál 1961. 431. - Arany János 1848 novemberében, az Alom-való című költeményében, már a kezdődő szabadságharc „zsenge mártírjainak" kérte-remélte azt az emlékoszlopot, amelynél „a késő kor, e hálás tanítvány" összegyűl, s a gyermek az olvasást „az oszlop betűin" kezdi meg. (ARANY János 1902. I. 85.)