Kurta Mihály - Pató Mária (szerk.): Múzeumandragógia (Múzeumandragógia 1. Miskolc-Szentendre, 2010)

GODA Gertrúd: VIZUALITÁS - ÉRTÉKREND - KIÁLLÍTÁS. NEMZETKÖZI MÚZEUMI SZABADISKOLA FELNŐTTEK RÉSZÉRE

228 I. ORSZÁGOS MÚZEUMANDRAGÓGIAI KONFERENCIA olvasása több meghívottat is távolmaradásra késztetett, s úgy tűnik, e téren máris eredményt értünk el!) Tudott dolog; alkotó művészembereket — vagy magukat annak tartókat — civódások nélkül együtt tartani komoly elővigyázatosságot követel! A Herman Ottó Múzeum (HOM) már említett közösségét, a Regionális Múzeumbaráti Kör Alapítványt találtuk leginkább megfelelőnek céljainkra, így alakítottuk meg annak Rajztanári Tagozatát. A közös találkozásokhoz, illetve munkalehetőségekhez (festés) hosszas keresgélés után két megfelelő helyszínt sikerült találnunk: a Papszer patinás, szép múzeumépületét, különös tekintettel az Avasra nyíló kilátásra, illetve a Művésztelepet, a felszerelt műtermeivel és az azt övező mindig szép parkkal. Jó idő esetén pedig a plein air korlátlan lehetőséget nyújt! A képzőművészetet leginkább közösségben sikerül eredményesen művelni!(?) Gondoljunk csak a nyári szabadiskolákra, de a nagy profiknak állandó életteret nyújtó műteremházakra. A kép is sokkal inkább a szellem, a gondolat teremtménye — s nem a kéz mechanikájának szülötte. Ezt támasztja alá a közösség véleményének szükségessége, a visszajelzése, az elismerés vagy a bírálat, ami sokszor a hallgatásban, vagy valami nagyon jól érthető metakommunikációs megnyilvánulásban már képes kifejezésre jutni. Volt tehát munkálkodni kész társaság, helyszín, amikor egy belátható célon, egy megoldandó közös TÉMÁN gondolkodtunk, egy olyanon, ami serkentőleg hat, megoldható, értelme is látszik. S itt felvetődött a társaság igénye arra is, hogy nem az olcsó „artiszdkus bravúrral" megoldható - álérzelmeket megpendítő — mást ne mondjak; modem giccset kíván létrehozni!, hanem valami olyat, ami értékálló, még akkor is, ha az konzervatívnak tűnhet! Tudván azt, hogy a HOM Képzőművészeti Gyűjteményében — ahol én dolgoztam — az utóbbi fél évszázadból szinte leheteden illusztrációként kiválasztani városképi ábrázolást; úgy döntöttünk, megpróbálkozunk a magunk lehetőségéhez képest annak „pódására". Ügy tűnik, e jól megválasztott program segít az értékteremtéshez, hisz ebben az esetben hamar megmutatkozik a dilettantizmus és az olcsó bravúroskodás. Be kell vallani, az alapodét, hogy van értelme a mai Miskolcot is megörökíteni, kassai képzőművész barátainktól származik. Elsősorban az építész, Éva Éorenyovátói. Ok több éve szerveznek ún. „Kassai P/einAir'-t, ami egy-egy hosszabb hétvégét jelent kollégiumi szállással, s a városban történő festéssel, esténkénti korrektúrával, bírálattal és a legjobb munkák kiállításával, illetve az ellátás fedezetéül egy jónak tartott munka felajánlásával. Kassa városképi megörökítése azért is került az érdeklődés középpontjába, mert maguk az alkotók építészeti tanultságúak. A mi rajztanáraink pedig szívesen elfogadták az ő meghívásukat mint kihívást: egyfajta megmérettetésnek tartottuk, nemkülönben saját, már-már elfelejtett tudásunk felelevenítéseként. A Felvidék több igen szép táján volt már módunk együtt alkotni, amikor ennek a szíves vendéglátásnak viszonzásaként előbb kiállítást rendeztünk a miskolci Ady Művelődési Ház elegáns galériájában „Kassa Miskolcon" címmel. Idén pedig egy „tavaszváró" közös munkálkodást szerveztünk meg, a mi városunk képi megörökítésére. A szlovákiai barátaink hozták lengyel ismerőseiket, s tulajdonképpen így vált „nemzetközivé" a rendezvény, aminek társalkodási nyelvét nehéz