Kurta Mihály - Pató Mária (szerk.): Múzeumandragógia (Múzeumandragógia 1. Miskolc-Szentendre, 2010)
VÍGH Annamária: GONDOLATOK A MÚZEUMOK JÖVŐKÉPÉRŐL
A MAGYAR NYELV MÚZEUMA, SZÉPHALOM, 2009. MÁJUS 1 l-l 2. 15 teljesíti a statisztikai adatszolgáltatás kötelezettségét, ezért az intézményszám csökkenése nem jelent minden esetben megszűnést. Az adatok láttán bizonyára felvetődik a kérdés, hogy sok vagy kevés intézményünk van. Erre azonban nehéz adekvát választ adnunk. Először is látnunk kell, hogy döntő többségében muzeális kiállítóhelyekről és gyűjteményekről van szó, amelyek a különféle fenntartók által finanszírozva, a rendszer legsokszínűbb tömegét alkotják. Ezeknek a kis intézményeknek (tájházak, emlékházak, helytörténeti gyűjtemények) az esetében válik a leginkább kézzelfoghatóvá a társadalmi hasznosság elve. Ahol a helyi társadalom fontos értékközvetítőnek tartja a kiállítóhely vagy a gyűjtemény fennmaradását és fejlesztését, ott nincs veszélyben a működtetés. Nyilvánvaló, hogy az adott közösséget nem lehet becsapni. Csak olyan intézmények kapjanak tartósan támogatást, amelyek figyelnek az őket körülvevő folyamatokra és proaktív módon vesznek részt a helyi kultúra formálásában. Ezzel együtt az ágazati fejlesztési céloknak is koncentrálniuk kell erre a szegmensre, mivel a kultúrateremtés, és közvetítés alapegységeit jelentik szakterületünkön. Ezt fejezet ki az ALFA Plusz program is, melynek kiemelt célja a muzeális kiállítóhelyek és gyűjtemények tervszerű fejlesztése, a lokális értékek megőrzése és a helyi identitás erősítése érdekében. Az intézményrendszer magasabb szintjét képezik a múzeumok, melyek száma eléri a 250-et. Ezen intézmények esetében már összetettebb vizsgálatot igényel az eredményes és hatékony működés megítélése. Nem kevesebbről van szó, mintsem a szükséges tárgyi és személyi infrastruktúra meghatározásáról, amely biztosítja az intézmény fenntarthatóságát olyan komplex szolgáltatásokat nyújtva, amelyek igazolják a múzeumi besorolási szint jogosultságát. Természetesen nemcsak egyfajta szakmai normatíva teljesítéséről van szó, hanem az adott helyen meghatározandó szakmai célrendszerről, ha tetszik „museum policy"-ról is. Az intézményi hierarchia csúcsán a megyei múzeumok és az országos múzeumok állnak, melyek szakági és térségi kompetenciaközpontként kiemelt szerepet kapnak. 5 Nemcsak feladatrendszerük a legösszetettebb, hanem a kihívás is a legnagyobb számukra, és esetükben a legerősebb a modernizációs kényszer. A grafikon második eleme a kiállítások számát mutatja. Az adatok emelkedő tendenciát mutatnak, érzékeltetve, hogy a kiállításrendezés az egyik legaktívabb múzeumi tevékenység. A számok azonban arról nem nyújtanak információt, hog)' ezek a kiállítások milyen színvonalú, milyen látogatottságú tárlatokat jelentenek. Nem tudjuk, hogy ott és akkor, valóban szükség volt-e az adott tárlat megrendezésére. Ezek a kérdések azért is megválaszolandók, mert a statisztikák szerint rendkívül magas az éves szinten néhány száz látogatót vonzó állandó és időszaki kiállítások száma. így joggal felvethető, hogy vizsgálják-e előzetesen azt, hogy az adott kiállítás milyen látogatói aktivást jelent majd. Ennek fényében történnek-e lépések az adott esemény felvezetésére, a megfelelő célcsoportok előzetes megszólításával. Illetve a kiállítás zárása után van-e szándék arra, hogy megfelelő értékelés után levonják a következtetéseket. Ezzel a gondolattal már át is tértünk a látogatók tásból származik, melynek 6,9%-a a jegybevétel. A személyi kiadások aránya a működési kiadások 36,9%-át teszi ki. A 2009-es statisztikai adatok hiányában még csak becslésekre hivatkozhatunk. 5 Vö. A muzeális intézmények működési engedélyének kiadási rendjéről 2/2010. (I. 14) OKM rendelet.
