Kurta Mihály - Pató Mária (szerk.): Múzeumandragógia (Múzeumandragógia 1. Miskolc-Szentendre, 2010)
VÍGH Annamária: GONDOLATOK A MÚZEUMOK JÖVŐKÉPÉRŐL
A MAGYAR NYELV MÚZEUMA, SZÉPHALOM, 2009. MÁJUS 1 l-l 2. 13 • Merev foglalkoztatási struktúrák - humánerőforrás finanszírozásának nehézségei (.szerződéssel foglalkoztatott munkaerő magas árszínvonala) • A szolgáltatási tevékenységet végzők nem kapcsolódnak szenesen a gyűjteményi munkához A felsorolt gyengeségek közül a legveszélyesebbnek a múzeumi szolgáltatások színvonalbeli egyenetlenségeit tartjuk, amelyek mint területi, mint intézményi szinten jellemzik a rendszert. Rendkívül nagy probléma, hogy a jelenlegi alapinfrastruktúra kevéssé alkalmas az új szolgáltatási funkciók ellátására, tehát pozitív szándékok esetén sincs sok esély a változtatásra. Történik mindez egy olyan helyzetben, amikor az egyik legfontosabb kitörési lehetőség a szolgáltatási portfolió bővítésében rejlik. Fontos hangsúlyoznunk, hogy bár nonprofit intézményről beszélünk, de értékesíthető szolgáltatásokat is kínálnunk kell, annak ellenére, hogy komoly veszélyként érzékeljük a fizetési hajlandóság csökkenését. Ha néhány mondatban kellene összegezni véleményünket a jelenlegi intézményrendszer általános állapotáról, azt a kissé még idegenül hangzó megállapítást tennénk, hogy a muzeális intézmények közszolgáltatása nem kellően hatékony. A versenyképesség alacsony, a foglalkoztatottak képzettsége és korösszetétele korszerűtlen, az ösztönzési rendszer pedig nem megfelelő. Ezek a jellemzők talán első hallásra még nehezebben értelmezhetőek szakterületünkön, de meggyőződésünk, hogy megfelelően segítenek abban, hogy könnyebben összpontosítsunk a célokra, és eligazodjunk a számos meglévő probléma útvesztőjében. Nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, hogy országunk európai uniós tagságával múzeumaink is megváltozott helyzetbe kerültek. A versenypálya jelentősen kitágult és mára már nem kérdés az a néhány évvel ezelőtt még vitatott megállapítás, hogy intézményeink versenyhelyzetben vannak egymással, illetve az egyéb, a kulturális piacon lévő versenytársakkal. Tevékenységük minden területe csak európai összehasonlításban értékelhető reálisan. Ennek a helyzetnek mindenképpen van ösztönző és erősítő ereje, amit mintegy felhajtó erőként be kell építeni stratégiánkba. Ugyan a kultúra helyesen nemzeti ügyként kezelődik, de számolnunk kell az Európai Kulturális Stratégia 3 megjelenésével is, és ennek elemeit meg kell jelenítenünk a szakágazatra vonatkozó jövőképünkben is. Az unió természetesen nemcsak egy hatalmas kapcsolaű háló lehetőségét adja, hanem a finanszírozási források bővülését is jelentheti. Bár ágazatunk ma még inkább passzívan tagozódik a nemzeti fejlesztési politikába, jól érzékelhető, hogy már a küzdőtéren vannak intézményeink, de az is nyilvánvaló, hogy sokszor eszköztelenül, vagy kevéssé felkészülten. Ezért stratégiánknak nem lehet más célja, minthogy az egyes szakmai célokat úgy rangsorolja, hogy azok a gazdaságfejlesztési és társadalommegújító szempontokat kielégítve, elősegítsék a múzeumok versenyképességének növelését. Tudjuk, hogy olyan kifejezéseket — és ezek mögött olyan tartalmakat — használunk, amelyek eddig kevéssé voltak használatosak, de meggyőződésünk, hogy a korábbiaknál átfogóbb modernizáció és szemléletváltás csak új fogalomhasználattal párosulva lehet eredményes. EFA-Eurpcan Festival Association (2009): „Civil Society Platform on Access to Culture- Policy Guidelines", Brussels 31st July 2009. In: Sári Zsolt 2009. 39.
