Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Matyó tájnyelv

„a" nyílt ejtése és a hosszú, nyílt á zárt ejtése, úgy hogy az szinte már ó-nak hangzik a gyakorlatlan fül számára, az ápam féle alakokban, szöges eüentétben a köznyelvi ejtéssel; valamint ckftongizálásra, kettőshangzók képzésére való hajlandóság a Beéla-féle alakokban), addig a matyóban, legalábbis Mezőkövesden, ennek nyoma sincs, nem volt a múltban sem, a magánhangzók ejtése szinte teljesen köznyelvi, dszta. Megfigyelésünk szerint a magánkangzók ejtése Mezőkövesden talán legüsztább az egész országban, mert nemcsak a fenti zárt—nykt rendszerek felcserélése nem tapasztalható, hanem a diftongizálásnak sincs semmi nyoma (vö. például a Debrecen vidéki: jaó vaót vagy a göcseji: sziép luó féle alakokkal). Különös értéke táj nyelvünknek a rövid, nyílt e és zárt ë pontos, de nem nagyon éles megkülönböztetése, jókehet ezt ma már egyre inkább és egyre többen elhanyagolják a köznyelvben a pesti nyelv hatása alatt, előkelősködésből. Pedig nem kisebb ember szákt síkra e megkülönböztetés mekett, mint Kodály Zoltán, nyelvünk színessége, zeneisége érdekében, olyannyka, hogy nem egy zenei kiadványának szövegeiben is pontosan megkülönbözteti a kétféle hangot kasban is. Nos, a megkülönböztetés igen jól érezhető a mi nyelvjárásunkban, bár nem olyan feltűnő (tehát szebb), mint a dunántük nyelvjárásokban. De nyelvtörténeti szempontból pontosabb is. A Szeged vidéki ö-zésre hivatkozom, mint párhuzamos jelenségre: ott pontosan akkor ejtenek ö-t, arnikor Mezőkövesden ë-t. (Nem egyszer mulattak rajtam „szögediek", ha én tréfából — mint ők is - övel beszéltem velük: hogy lehet „idegennek" ilyen pontosan eltalálni, hová kek az ö? Pedig csak saját szűkebb anyanyelvem gondosan őrzött zárt ë hangjait keUett ö-vel felcserélnem, s nem is tévesztettem el.) Mégis emktsünk meg néhány szórványos, csak egyes szavakban tapasztalható eltérést a köznyelvi ejtéstől. Még bizonyos szabályszerűséget mutatnak a belső hanganalógiák: méhely (műhely), vocsora, onoka, soroglya. Különösen gyakori az i-re való hasonulás: szikd, gkinc, gkind (görény), kiks (kelés, kelevény), dícsk, gyíkíny, ldkíny (kökény), kikkics stb. Szóvégi -ú, -ű helyett gyakran szerepel -ó, -ő: tő (tű), koszoró, keserő, tepertő, nyő (nyű, kendert), valló, gyűrő. Viszont szórványosan ennek ekentéte is előfordul: serpenyű, hetfú (hétfő), fényű, jászű. Az i helyett gyakran lép be ü — nyüván ajakkerekítéses hasonulás gyanánt — az üyen szavakban: dücső, münő, üdő; de ennek ekentéte is jelentkezik: rihes, szilé, küső, kiszög (küszöb), híves, fik (füle). Gyakori az ë helyett i, é helyett í: girizd, kivi, gyíkíny, tányk, zsombik, enyím. A példák sokasága már az í-zés határát súrolja, mégsem szabályos, mert nem következetes. A magánhangzók ejtésének mintaszerű tisztasága mekett annál több eltérés mutatkozik a köznyelvitől a mássalhangzók területén. Itt legfeltűnőbb mindenekelőtt a jésítés (palatalizáció, lágyítás). Ebben feltűnően egyezünk a palóccal, s nyüván a velük szomszédos szláv nyelvek erős palatakzáló katása