Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

„Daliás idők. 1941."

hangverseny lett s az illető egyházi férfiú a fél egyházmegyét behozta hangversenyünkre. Az énekes keze — lám — messzke elér és mindenütt sknogat. Még ott is, ahol meg akarták ütni. Mert a dal, az ének csak simogatni tud, békét és egyetértést költ, úgy, ahogyan az Isten szándéka volt, mikor ezt a legszebb ajándékát nekünk adta. De volt két pártfogóm kezdettől fogva: igazgatóm és az ifjúság. Rövid öt év alatt harmadik igazgató váltja egymást a pártfogásban s nem lehet olyat kérni, amit meg ne tennének énekeseimért. Tudom, nem mindenütt van még így, de itt így van s nagyon jól van. Es az ifjúság! Hajdan kötékel keüett fogni az énekeseket a „külön szakmára", ma — előfordul, hogy „protekciót" vesznek igénybe, csakhogy az énekkarba bejuthassanak. Kilenc felsőssel kamaraéneklést is csinálunk. Ez a küenc fiú fanatikusa az új dalnak s ifjú titánságukban képesek volnának vérre is menni azért, amit csinálunk. Es az intézed kápolnában a „Szent vagy, Uram" énekeit zengi 300 gyerek, iskolai ünnep nem lenne ünnep énekkar nélkül, és az évenként visszatérő dalosünnepek előbb az iskolának, most már a községnek is „parádés" ünnepélyei. Tudom, hogy még messze vagyunk a céltól. Egy Háry János-előadás az operában, mely valaka lenyűgözte s örökre az új magyar ének rabjává tette az induló kodalomtanárt, nem elég forgótőke ahhoz, hogy tartós vkágzásba borítsa a magyar nóta fáját és gyümölcsöket érleljen rajta. Tudom, és tudjuk sokan „kontár" (céhenkívük) karvezetők az országban, hogy nem a mi dolgunk lett volna megakadályozni a gátszakadást. De véletlenül ott aktunk a gáton, mikor elhangzott (tíz évvel ezelőtt) a segélykiáltás, s becsületből és magyaros vktusból nekiáktunk magunk a munkának, hogy mentsük, ami még menthető. És ákunk és várjuk ma is az igazi segítséget. Várjuk azt az órát, amikor majd odáig fejlődik a magyar énektanítás ügye, hogy minden intézetben „foglalkoztatni lehet" a hivatásos énektanárt, aki egész életét a magyar dalon és zenén keresztül szentelheti a magyar ifjúságnak s teljes súlyával vakarhatja ennek a felelősségét. Várom az órát (nem lehet már messze), mikor újra lelkes közönség lehetek és tapsolhatok valakinek, valaminek, a „dakás idők" küzdelmei után. (Énekszó, IX. évfolyam, 3. s%. [51], 1941. december—1942január)