Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Kápolnai Iván: Lukács Gáspár (1908-1986)

magyar népdalokat játszhatott a messze dzsungelben. A villamosmérnök Arvai József— vaUomása szerint — ugyancsak Lukács Gáspárnak köszönhette nyelvtudását, meUyel külkereskedőként bejárta a világ nagy részét. Az idegen nyelvek tanításában az alapos nyelvtani ismeretek mellett ugyanis legfontosabbnak tartotta az önákó beszéd- és társalgási készség fejlesztését és elsajátítását. Jakab Lajos orvosprofesszor, aki az 1940-es évek elején az Országos Tehetségvédelmi Alap által szervezett versenyvizsgával került ösztöndíjasként a mezőkövesdi gimnáziumba, nem tanítványa volt Lukács tanár úrnak, hanem a konviktusban ismerhette meg őt, mint felügyelő „kikérdező" tanárt. MegáUapította, hogy kikérdező módszere messze kimagaslott a többiek sorából. Rá legnagyobb hatással latin nyelvből folytatott kikérdezései voltak. „Elvezet volt kikérdezettjének lenni" — vallotta. * Szokadánnak tűnik Lukács Gáspár sokoldalúsága napjainkban, a tudomány és a gyakorlati élet terén egyaránt fokozatosan specializálódó világunkban, amikor a szakember egyre szűkebben körülhatárolt részterületen akar mind többet (lehetőleg mindent!) tudni. Lukács Gáspár az egész és a részek közötti összefüggésekre irányította figyelmét. A részek és az egész közötti összhang megteremtésére, amint erre már Arany János is felhívta a figyelmet. A filozófus Hegel szerint is az egészben rejkk az Igaz („Das Ganze ist das Wahre"). A Lukács György által provinciálisnak tartott Madách Imre is az egésznek az áttekintésére vágyott, a matematikus és filozófus Pascal is a 17. században fontosabbnak tartotta valamit tudni mindenről, mint mindent tudni egyről. Ez az összegező (szintetizáló), egybefoglaló (integráló), az egészre irányuló (hoksztikus) szemlélet jeUemzi Lukács Gáspár gondolkodásmódját. A 19. század magabiztos materiaksta önhittségével, a tudomány mindenhatóságába vetett hittel eUentétben, a tudomány nagyjainak többsége ma már tudja, hogy az univerzum sem makro-, sem mikroszinten nem megismerhető. A szakosodás hátrányait felismerve, növekszik az igény az összegező szemléletre. Terjedőben van az interdiszciplinaritás is: más ismeretágak eredményeinek átvétele és beépítése egy-egy tudományterület anyagába. Szükség lesz a többkányú érdeklődési körű, jó értelemben vett pokhisztorokra, a reneszánsz kori „homo universale" embertípusra is. Ezt közektette meg a száz évvel ezelőtt született, és a múlt század nagy részében közöttünk élt Lukács Gáspár. W