Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

A pedagógus visszanéz

A pedagógus visszanéz Megvallom, kissé félve fogok tollat, hogy megírjam „pályám emlékezetét". Nem Kazinczy hatalmas árnyéka miatt (a nagy „nevelő" inkább ösztönöz, mint gátol), hanem azért, mert manapság a boldog-boldogtalan „emlékezik": színész, táncdalénekesnő, futballista vagy boxbajnok, mind számot tart a közönség érdeklődésére, s ha tán némi szóbeszédet is felkavarna a dolog, nos az inkább használ, mint árt a „forgalmazásnak". így van ez persze nemcsak nálunk, hanem vüágszerte, Nyugaton éppen botránykő nem egy, a legtöbb „mérnöke". Nem is fognék hozzá, ha nem érezném, hogy az én pályám háta mögött ott magasodik valami hatalmas nagy, tán maga a vüágtörténelcm. Mert ez az ötven év (az én ötven évem), viharaival és visszásságaival, szörnyűségeivel és ekentmondásaival, rendhagyóvá teszi ezt az életpályát, így az mondhat valamit mai ifjú pályatársaimnak, s tán tanulhat belőle egyetmást a mai fiatalság is. Egy tanulság mindenesetre már most előre kívánkozik, s nem tudom, nem ez-e az „eszmei mondanivaló" az egészben. Az tudniillik, hogy soha semmi a ded nem lehet egészen és véglegesen, amit az élet tálcán hoz eléd, a sült galamb, amit a szádba dug, hanem csak az, amiért megdolgoztál, megküzdöttél, s amit a küzdelem hevében te magad a véredbe sajtoltál, s mindent csak onnan, a véredből és nem a könyvekből örökíthetsz át tanítványaidra. Nos, a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett diploma éve, 1932, már önmagáért beszél. A gazdasági vkágválság évei ezek, melyekben nálunk is csak a bolettarendszer a szaknaszál a vízbe fúló parasztnak, 80—90 fikéres napszám a munkásnak s ADOB (AUástalan Diplomások Országos Bizottsága) az értelmiségnek. Dunát lehetett volna velük rekeszteni, hiszen malomekenőr se lehetett mindenki, hogy éhkoppon ne maradjon, s a télen hukott hó eltakarítása igazán nem hozhatta meg a nyárravalót is. Egyelőre ugyan levette a gondot a vákamról — a katonaév. Éppen az én évfolyamom volt a legelső, melyet a trianoni béke után nem önkéntes, hanem kötelező szolgálatra hívtak be egy évre. A régebbi „nagy zsold" nélkül persze. A zárt kaszárnyaélet nem volt az én életformám: amit a tiszd iskolán belénk sulykoltak, elfért a kisujjamban, arra meg képtelen voltam, kogy a többiekkel együtt naphosszat verjem a blattot, kínomban elkezdtem hát - túl a „kötelező ismédéseken" (s bizony sokszor azok alatt is) — franciául tanulni. Egy ócska francia-német szótár segítségével, nyelvtan nélkül s mindjárt — Verlaine-verseken. Ot nagyon szerettem, egyébként meg mindegy volt nekem, csak valahogy elűzzem a kaszárnyai élet unalmát. (En ugyanis még a