Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

„Környezetszennyezés" beszédünkben

Azért mégis, nehogy az okosok megkövezzenek, s még inkább a teljes igazság kedvéért, két dolgot jegyezzünk meg: 1. Az itt felsorolt hibákat semmiesetre sem csak a magyar kommunikációs szolgálatban figyelhetjük meg, hanem igen sokszor külföldi (nyugati és keleti!) magyar adásokban is. De hát - ugye — ezek is magyarok vokiának, és igen sokan hakgatják őket széles e világban. — 2. Mindenütt akadnak azért szép számban magyarul beszélő színészek és bemondók, akik szépen beszélnek, s valóban magyarul. Még akár olyanok is (bár már kevesebben), akik kiválasztott (és felelős!) posztjukon is megőrizték a tán még vidékről hozott (semmiesetre sem „pesti", mert ez is idegen) zárt é-jüket, amelyet pedig nem kisebb ember, mint Kodály annyka fontosnak tartott, hogy nem egy kiadványban külön meg is jelöltette őket, még itt is féltve nyelvünk színességét, zeneiségét. „Kis nemzet vagyunk", tudom, hisz mindig ezzel mentegetjük magunkat. Sok idegen nyelvet kek tehát ismernünk és sokunknak, s ez így van jól, örülünk neki. De hogy miért engedjük ezeket az idegen nyelveket anyanyelvünkbe betörni, miért aggatjuk tele ezt a gyönyörű nyelvet természetétől idegen elemekkel, cifrázzuk ki idegen cafrangokkal, s csúfítjuk el eredeti ritmusát — ezt nem tudom, s nem akarom megértem. Mert szükségünk nincs egykére se. Hát akkor az ok nem lehat más, mint tudálékosság, nyegleség, magunk fitogtatása, előkelősködés. Ez pedig már nemcsak nyelvi kérdés, hanem esetieg a nemzeti jeUeget is érintheti. S ez bizony nagy baj volna! Jól tudom, a mi szavunk (egy kis vidéki sajtóorgánum szava) nem hallatszik olyan magasra s olyan messze. Talán épp ott hakják meg legkevésbé a pusztában kiáltó szavát (ott fönn s arra messze), ahol legtöbbet tehetnének e téren. Mégis elkiáltom. Talán innen, a Matyóföldről, a népművészet ősi városából, a gazdag színek harmonikus magyar világából, a tősgyökeres, ízes magyar beszéd tövéről hitelesebbnek, jogosabbnak hat a tiltakozás, s talán ha itt mondjuk, legalább mi, közép-magyarok tudatosabban ákunk eken az idegen árnak, mely talán már minket is fenyeget, minket, jámborokat, jóhiszeműeket. (Matyóföld, 1983. 39-42.)