Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Ki a „matyó?" Mi a „matyó?"

gúnyos értelemben való használatát. Sőt, tovább menve arra is mondhatunk közismert példát, hogy a szintén személynévi eredetű, s első fokon gúnyos értelmű szó, idővel amelioratív (megszépítő) jelentésváltozáson megy keresztül, valamely oknál fogva. Mindenki ismeri, s szinte költői szépségű jelentésben használja ma is az „andalogni" igét. Pedig a középkorban „elantalodni" (nyilván az Antal személynévből) még annyit jelentett, mint elmulyúlni. De már Csokonainak is egyik remek versében „itt andalogni jó, e hely poétának való". Hogy ne is beszéljünk a múlt századi szép, lassú magyar táncról, az andalgóról, mely a palotásban a friss párja volt. Ugyanilyen szöges jelentésváltozáson ment át az utóbbi évtizedekben a matyó szó is. Csak épp amott talán a szép hangalak volt oka a jelentésváltozásnak, itt pedig mélyebb az ok: az e néven vüághírűvé vált hímzés szépítette meg a gúnynév jelentését. A fentebb emktett másik tényező, a jobbágysorsban szokatian szépérzék, a sajátos népi kultúra igénye, annyi hányattatás és történekni-társadalmi viszontagság után, csak a „magvetés" után majdnem négyszáz évvel, a 19. század első felében kezdett jelentkezni látható, érzékelhető formában, akkor, amikor üyesfajta igény már országszerte jelentkezett, csak épp Mezőkövesden nagyobb mértékben, eredetibb formában, gyorsabb fejlődéssel. A század elején, már országos rendelkezéssel kek eltiltani a cifra szűrök, ködmönök viselését, de a folyamatot már nem lehetett megálktani, különösen épp Mezőkövesden. Ámde készültek igen szép cifra szűrök Mezőszemerén és Mezőkeresztesen is, (hogy csak a szomszédban maradjunk): a Matyó Múzeum őriz is nékány szép példányt ezekből. Mezőkövesden azonban ezeken kívül, és részben ezek hatása alatt, hamarosan kialakult a női hímzések egyéni formája is. A század közepe táján a régebbi vagdalásos (lyuggalásos) kézimunkák mekett megjelennek a hímzések is, egyelőre csak házi vászonra, pkos pamuttal. Származásukat is tetten lehet érni Kis Jankó Bori néninek, a legismertebb kövesdi „kóasszonynak", az országban a népművészet első mesterének, ún. „cipés-madaras" mintáiban, melyek szinte századunk közepéig tartották magukat a matyó népművészetben. Eredetileg késő reneszánsz motívumok voltak ezek, melyek a polgárság körébe szüremkedtek le, s innen a nép közé, jelesül a matyó hímzésbe. Csak épp ezek a motívumok vázából kinőtt vkágágakat jelentettek eredetileg, s ezeken ült a madár. Kis Jankó Bori ezeket a vázákat nézte „cipének" (cipőnek, ha hosszabb szárú volt, csizmának), s így a 3 motívum egymástól függedenül is élt a továbbiakban, majd a nép, nevezetesen az kóasszonyok fantáziájából egyre inkább gazdagodott, s alkalmazásuk is szinte a végtelenségbe nőtt. A századfordulón aztán megjelenik a tarkaság is a motívumok alkalmazásában, s így alakul ki, e században már, a „színpompás" matyó hímzés. De voltak hímzések Tardon is, és lettek Szentistvánon is, melyek eredetükben és formáikban is különböztek a kövesdiektől. Sőt, meglehetősen ere-