Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Matyó tájnyelv

szalag) volt beszegve. A sok fodrostól szépen „kandarúl" a szoknya járás közben. A szoknya maga sokféle: minden aladólyányon ünnepen különféle színű selyem egy vir ágú, kisbimbós vagy apróvirágú, selyem vagy purgament vagy delin anyagból, hétköznap pedig s^atyin vagy kartony. Elül, ahol a sure vagy kötő eltakarja a szoknyát, más, egyszerű kartony-betoldás, kevesebb fodorral, oldalt és hámi gazdag, apró ráncok, alja 4—5 sor szőrrel szegve, fölötte fekete bársony, több sor pántyika. A szoknyát az egyszerű purus%lyik akasztja a vállra. A szoknyát hámigyűrkö^ővel felkötötték, így jobban „höndörgött" a szoknya. A derék ruhadarabjai: az inváll (nyári viselet) rendszerint egyszerű gyócsderekávaX, vákán ráncokba szedett kemény papkra feszített selyemanyag vagy perkát (törött inváll), váktőben csipke, s hogy dúsabb legyen, vendéget is kötnek rá: két-két pántyika lóg le róla mindkét oldalon, a kutya. Az invák gyócsderekára nagyformájú kendőt kötnek, ennek szélén szintén pántyika és hosszú belinarojt. A szögét hátuk közepén gombostővel letűzik, hogy ne legyen „pacuha". Fölül a nyakszkt alatt kendőalávalót (kis fehér singolás) kötnek rá, hogy a foncsik a kendőt ne piszkolja. — A testálló feszes, nyakig begombolt ruhaderék, kartony, purgament, barhét vagy szatyin az anyaga. — A fellökős litya: invák testákóderékkal, de a feUökője nem törött (merevített), mint az invállnál. — A ráncika könnyedebb, mint a testákó, elöl-hátul levarrt ráncokkal. - Télen a szoknya puruszlyikja fölé mindjárt kendőt kötöttek, s affölé barhét bélésű reklyit vettek (az idősebb asszonyok báránybőr ku^sut), melyet elöl csak egy cifra kapocs tart össze. A reklyi anyaga pirosnégy forintos, ragyogóval, sútással gazdagon szegélyezve: derágacsillagos, késsorú, másfémakkú, béka/ő, arancsipke, sárgagalári^s sútásozta. — Nyakukon a lányok művészien összefűzött pityegősgyöngygalán^st viseltek. Hajuk sima volt, középen elválasztva, a fül mögé „semérítve", három ágból font egyeden foncsikba fonva, ennek végében hajfonó s rajta pántyika. A foncsikot hajtakergetŐbe burkolták, erre még egy pántyika került. A lagzi éjszakáján a menyasszonyt „felkontyolják," azontúl már mindig kiskendővel (zsebkendő) köti be a fejét, s a kontyra kúpalakú kemény tokot szúr gombostővel. Ünnepeken az újmenyecske egy ideig még féketőt hordott, később csavarítós kendőt vagy sátoros (törött) kendőt, hétköznap a határba lankadt kendőt. Mindez természetesen már a múlté. De az összeállítás így, kézagosságában is fogalmat adkat talán arról a nyelvi gazdagságról, amely ezt a különleges népi vüágot minden téren jeüemezte. Le kek mondanunk arról, hogy más, hasonló gazdagságú fogalomkörök nyelvi anyagát is rendszerezzük. Legfeljebb talán még a dűlők (dőkők) neveit sorolkatnók fel vázlatosan, mert abban történelem és reaktás, eleven népi fantázia és röghöz kötöttség egyaránt megnykatkozik: Bentelek, Vasút alatt, Szék (szik), Határlápa (lápos), Morgó (állítólag, mert morgott, aki ott kapott földet), Kis-, Nagy-, Vizesnyüas (mert „nyüat", sorsot húztak az osztáskor),