Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)
Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban
szokás elsősorban a paparudä. Ha esőt kívánnak, mindenekelőtt a paparudä szokását végzik. Nem kétséges, hogy a Scaloiannzk is megvan az esővarázsló funkciója, azonban amíg a paparudät akkor végzik, amikor arra szükség van, a Scaloian szokást függetlenül az időjárástól, mindig megtartják Szt. György napját követő első csütörtökön. 292 Ez és még néhány részlet további vizsgálatot igényel. Az Adónisszal való párhuzamok meglepő hasonlóságot mutatnak. A kontinuitás kérdésében azonban rendkívül komoly problémák merültek fel, különösen akkor, amikor Vulpesco M. a dák kultúrát közbeeső láncszemnek tekinti. A hasonlóság két szokás között még nem jelent föltédenül kapcsolatot és főképpen nem közös eredetet. Az esővarázsló, termékenységi rítusok körébe tartozó dramatikus szokások, felvonulások között föltétlenül érintenünk kell egy sajátságos Szt. György-napi szokást a déli szláv és a román néphagyományban. A szokás a déli szlávoknál elsősorban horvát és szlovén területeken ismeretes. A szokást a résztvevők központi alakjáról Zöld Györgynek [Zeleni Juraj, Zeleni Júrij, jurjasa, jurac stb.) nevezik. Beható tanulmányban foglalkozott a horvát ZeleniJuraj-')ú Huzjak V. 293 A szokás, amelyet Kuret N. a maszkos játékok, felvonulások közé sorol, 294 több változatban ismeretes. Főbb vonásait Huzjak V. a következőkben emeli ki. Szt. György-napkor, esetleg az azt követő vagy megelőző napon néhány fiú végigjárja a falut. Előfordul, hogy a csoport tagjai leányok, esedeg fiúk és lányok vegyesen. A csoport tagjai közül egyet Zöld Györgynek neveznek. Az öltözete lényegesen eltér a többiekétől. Zöld gallyakkal, lombos ágakkal van beborítva. A fíozzáerősített különböző zöld ágak, gallyak annyira beborítják, hogy alatta a személy nem látszik. A csoport többi tagja zöld ágakat visz a kezében. A Zeleni Jurajt házról házra vezetik. A tavasz megérkezéséről énekelnek és jókívánságaikat fejezik ki a ház tagjainak. Ajándékokat kapnak, ők pedig a háziasszonynak a magukkal vitt zöld gallyakból, ill. Zeleni Juraj maszkjából adnak egy-egy ágat. Ezeket az ágakat később a gazda elássa a mezőn vagy a kertben, olykor az istállóba, a méhesbe helyezi, esedeg megőrzi villámcsapás ellen. 295 Mielőtt a funkcionális kérdésekre térnénk, szólnunk kell egy hasonló román szokásról. Ezt a szokást az erdélyi románok körében figyelték meg. Részletes leírás ismerteti a Torda (Turda) környéki román néphagyományból. Indal (románul Deleni) községben Szt. György napján hajnalban a legények az erdőre mennek és egyet maguk közül zöld ágakkal felöltöztetnek. Zöld lombot, fűzfaés nyírfaágakat aggatnak, kötöznek a kiválasztott legény ruhájára, olyan tömötten, hogy az az egész alakot fejétől a lábáig teljesen betakarja. Fejére nyírfa héjából készített kalapfélét tesznek és ennek a hegyébe is lombos ágacskákat dugnak. A hátára juhkolompot erősítenek. Ennek az alaknak a neve: gocoj. Társai kíséretében énekszóval a faluba megy. A kísérő legények sípolnak, kürtölnek, kiabálnak és eközben a gocoj nagyokat ugrik. A csoport vezetője azt kiabálja a faluban, hogy ha nem öntözik meg a gocojt, nem lesz jó termés. Minden házból kijön valaki, rendszerint a háziasszony, vagy egy leány vízzel teli edénnyel és alaposan megöntözi a zöldbe öltözött alakot. Leöntés után a gocoj a ház előtt vagy az udvaron táncol, ezt követően áldást mond a ház gazdájára és annak családjára, az állataira és a munkájára. 296 A szokásnak más formái is vannak. A vízzel való leöntés a legfontosabb mozzanat. 297 Némely román közösségben a zöldbe öltöztetett alakot Szt. Györgynek nevezik. A Mezőség román pásztorainál volt szokásban, hogy Szt. György napján egy zöld lombokkal borított 292 VulpescoM., 1927. 168.; A problémakörhöz 1. még: Iwnescu G., 1967. 13-22. 293 Huzjak V, 1957. 294 Kuret N., 1955. 207.; Kuret N., 1967. 213. 295 Huzjak V, 1957.; L. még: Drobjakovic B., 1960. 208.; Franic F. L, 1938.103 kk.; Schneeweis E., 1961. 137.; GavazziM., 1967. 199. 296 FéglásL, 1910. 243-244. 297 A vízzel való leöntéshez 1. Moldován G., 1913. 288.
