Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramatikus népszokások IV.

A dramatikus szokások, népi színjátékok megnyilvánulási formáiban a szereplők és a nézők azonos kultúra hordozói, együttesen a hagyomány éltetői, s funkcionális szempontból teljesen mellékes, hogy személy szerint kik a szereplők és kik a nézők. A szereplők a nézők igényeit teljesídk, a nézők pedig a hagyomány szabályainak teljesítését várják a szereplőktől. Ezek érvényesülése biztosítja a két pólus harmonikus kapcsolatát és a szokások funkcionálását. Színhely, kellékek A dramatikus szokások és népi színjátékok bemutatása nem igényel színpadot. Mivel a játékokat a tradíció élteti, ennek következtében a cselekményeket csakis a megfelelő miliőben lehet lefolytatni. Ellenkező esetben, a játék színpadra vitelekor megszakad a kontaktus az éltető közösséggel, a játék a „műdráma" igényével lép fel, s ez biztos bukást eredményez. A népéletben a „színpad" azonos a mindennapi élet, a környezet színtereivel, amelyek lehetnek az utca, udvar, lakás, kocsma, csűr, istálló, hodály stb. A különböző szokások és játékok nagymértékben alá vannak rendelve nemcsak a hagyomány által szabályozott kereteknek, hanem annak a miliőnek is, amelyekben bemutatásra kerülnek. Természetesen, az a hely, ahol játszanak, ahol a cselekmény folyik, lényegében a színpadnak felel meg. Csakhogy a színházban a szereplők mindig egy meghatározott helyen játszanak, a népi dramatikus játékok résztvevői pedig mindig más-más helyen. Ez a körülmény a játék formáját, szerkezetét és az „előadást" nagymértékben befolyásolja. Szinte nincs két azonos színhely, ahol egyformán lehetne bemutatni a játékot, vagyis voltaképpen igazodni kell a miliőhöz. Nincsen függöny, díszlet, sem külön világítás és természetesen súgó sincsen. A bemutatást nem lehet színházi manipulációkkal befolyásolni, az arcmimikát fényeffektusokkal kiemelni, vagy a beszédet halkítani, erősíteni stb. Éppen ezért a népi játékokban a szereplők a körülményekhez igazodva mindent kontúrosabban, erőteljesebben és gyakran harsogóbban igyekeznek kifejezni. A szobában, zárt térben bemutatandó játék előkészítése a szereplők feladata. A bejelentő, a kéreztető vagy a maszkos alak megjelenésekor a jelenlévők többnyire a szoba közepén biztosítanak helyet a játéknak. A gyakorta szűk játéktér nagymértékben befolyásolja a jelenet érvényesülését. A nézőkkel való közelség viszont életszerűvé, mozgalmassá teszi a játékot. Miután szinte lehetetlen határvonalat húzni a játékosok és a nézők között, ez utóbbiak szabadon kifejezésre juttathatják érzelmeiket és lehetőséget adnak az improvizálásokra. Ugyanannak a játéknak különböző színhelyeken való bemutatására példaként említjük a temetés paródiáját. Erre a játékra a legkülönbözőbb helyeken és alkalommal került sor: a lakodalmas házban, a fonóházban, csűrben, kocsmában, utcán stb. A játék lefolyása nyilvánvalóan mindig igazodott a helyhez is. A felvonulós halottas játékban (főleg a farsangi felvonulásban) a szöveges jelenet rendszerint elmaradt, többnyire a halottat sem élő szereplő alakította, hanem szalmabábu, koporsóimitáció stb. A játék nyílt téren a siratásban, a jajgatásban kapott hangsúlyt. Zárt térben, szobában, pajtában stb. a hangsúly a prédikációra tevődik. Ez nyújtja a produkció lényegét és az azzal összefüggő obszcenitás, fallosz-mutogatás és mindezek „színpadiasabb"; színjátékszerűbb előadása. A különböző színhelyekből adódóan hasonló jelenségek figyelhetők meg más dramatikus játékkal kapcsolatban is. A színjátékok dramaturgiájában nem kis jelentősége van a kellékeknek. A színházban előadott darabokban a színész szerepének megfelelően a szükséges kellékek rendelkezésre állnak. A népi gyakorlatban csak ritkán fordul elő, hogy állandó kellékek vannak. A betlehemes játékokat évről évre bemutató csoportok rendszerint megőrizték felszerelésüket, a templomot, csillagot, csákót, süveget, kardot stb., s a következő alkalommal ugyanazokkal a kellékekkel játszottak. Néhány maszk használatában is ez figyelhető meg. A famaszkokat (pl. ló, kecske, gólya) ismételten felhasználták.