Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramatikus népszokások IV.

Nyomban felvetődik az a kérdés, hogy az irodalom vagy folklór cigánya mennyiben felel meg a valóságbeli cigány embernek. Erre aligha lehetne egyértelmű feleletet adni. A cigányság ábrázolása és a valós cigányélet között gyakran óriási a különbség. A cigányok európai megjelenésének és fogadtatásának történetét kell ismernünk ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjunk. S bár a cigányok magyar területen már a 13. században megjelentek, de azt követően még hosszú időnek kellett eltelni ahhoz, hogy irodalmi típussá, genre-alakká váljanak. Gyakorlatilag mind Magyarországon, mind általában Európában évszázadokra volt szükség ahhoz - ezt tételezhetjük fel a cigányság európai fogadtatásának történetéből —, hogy a tágabb értelemben vett nagyközönség, a jobbágyok, parasztok, a városi polgárság és értelmiség körében a cigány az elbeszélések, az adomák, a játékok sajátos alakja, egyfajta típusa legyen és aki egy korábbi negatív figurából pozitív töltésű szereplővé változzék. Úgyszintén kérdés azonban, hogy a cigánysággal szemben gyakran máig ható ellenérzések, fenntartások, a legkülönbözőbb negatív vonásokat tartalmazó előítéletek ellenére hogyan vált az irodalom, az orális hagyomány — és a népi dráma — cigánya kedvelt és szimpatikus alakká. Véleményem szerint az irodalom, a színjáték cigány alakja nagymértékben a romantikus elképzelések szülötte, akiben egy sajátos típus rögzült. Ugyanolyan anekdotikus figura és színjátéki szereplő, mint az ugyancsak tértől, időtől és történelmi hitelességtől elválasztott és az orális hagyományban hasonlóan egyénített figuraként szerepeltetett mór, szerecsen, vagy a népi drámában is kiemelkedő helyet kapó török. A cigány a magyar dramatikus játékokban gyakoribb minden más maszkos alaknál. A cigánymaszkos alak az egész magyar nyelvterületen általánosnak tekinthető. A vallásos jellegű darabok kivételével az alakoskodó játékoknak alig van olyan alkalma, ahol cigánnyal ne találkoznánk. A recens népi hagyomány áttekintése előtt néhány műdrámai előképre utalunk. Rendkívül figyelemre méltó, hogy a cigány alakja már a magyar műdráma korai darabjaiba bekerült. Egy ismeretlen szerző 17. század végén írt drámájának közjáték! szereplője nyolc cigány. Konfliktussal itt még nem találkozunk. A cigányosan írt verses szöveget - a hidegtől, a téltől való félelmet, a meleg, a nyár óhaját — a cigányok egymás után elmondják.

1 Egy iskoladráma közjátéka is a cigányokról szól. A probléma az előzőhöz hasonlóan a hideg. A verses intermediumban „dühös ellenségüket, a telet, Jupiter jóvoltából megölik".

2 Ezek a cigányok még elnagyolt figurák, a cigányságra távolról tekintő szemléletet mutatnak. A karaktert - és mint genre-alakot — megközelítő első vígjátéki ábrázolást Csokonai Vitéz Mihály Gerson című darabjában (1975) láthatjuk. Az Antal Calefactor cigány szereplő komikus alak, tipikus vígjátéki figura, akin jól lehet derülni. A cigányokra jellemző módon beszél magyarul, ami már önmagában is mosolyt vált ki a nézőből. A latinul nem tudó cigány félreérti a partnere beszédét, s tréfás válaszokat ad. Az ördöggel való találkozását naivan, nevetést kiváltóan adja elő. A vele való tréfás dialógus az ördögtől való félelmére épül. A komikumot a vulgáris szavak (sáriam, tokit, bassom) is fokozzák. Egyik színpadi partnere Ábrahám, a zsidó.

3 Ehhez hasonló figura jelenik meg a 18. század második felében keletkezett iskoladrámában. A Comoedia de Zingaro et Famulo a cigány és a mendikáns diák tréfás dialógusán alapszik. A diák latin beszédét a cigány nem érti, illetőleg a Gerson-beli cigányhoz hasonlóan félremagyarázza, és ebből ered a komikus beszélgetés, amit még fokoz a cigány zagyvalék szövege.

4 A vígjátékírók korán észrevették, hogy cigány szereplő a darabban jó lehetőséget kínál a komikumra, a nézők megnevettetésére. A többnyire ügyefogyottnak, naivnak (de nem butának) ábrázolt alak megjelenése mindig biztos sikert jelentett. Amint az irodalmi források mutatják, egy sajátos kép alakult ki a cigányról, mint embertípusról. Ez szinte évszázadokon át rögzült és a 19—20. századi