Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramadkus népszokások II.

Baranyai példa szerint egy bikát alakító legényt a mestergerendára húztak, akinek a gatyamadzagját elmetszették, s a védekezni nem tudó játékost lemeztelenítve bámulhatta meg a násznép.

131 A fallosz mutatásának rendkívül ödetes és „élethű" formája volt ismeretes néhány hajdúsági és bihari faluban (Derecske, Konyár, Hosszúpályi, Földes, Hajdúsámson, Vámospércs). Szükséges kellék volt egy tehéntőgy, illetőleg annak a csecse. A régebbi időben, amikor tehénvágás gyakrabban volt, a legények könnyen hozzájutottak a tőgyhöz. A bemutatásra vállalkozó legény a tehéncsecset az ágyékához erősítette. Surcot kötött maga elé. Amikor a bemutatásra került a sor, külön nem hívták fel a jelenlevők figyelmét. Viszont azok, akik be voltak avatva a játékba, felhívták mások figyelmét arra, hogy mit láthatnak, s így szinte percek alatt az egész násznép tudomást szerzett arról, hogy egy legénynek a surca alatt lóg a fallosza. A játékos a surcát felemelte, mintha törülné az orrát, a száját. Ilyenkor a falloszimitációt mindenki láthatta. A legény komolyan viselkedett, mintha nem tudna semmiről és ez sokakban azt az érzést keltette, hogy a legény véledenül kint felejtette a falloszát. A jelenet nyomán a nőkben a szörnyülködés, a megdöbbenés és a kacagás váltotta egymást. A falloszmoü'vum párhuzamait Európa-szerte megtaláljuk a néphagyományban, főleg a farsang, de más alkalmak szokásaiban is. Az ide tartozó kérdésekre A temetés paródiája című könyvemben korábban már kitértem. Törödbasa a íakgdatomban S^űcs Sándor a Debreceni Szemle 1935. évfolyamában a sárréd lakodalmak lovas legényeiről és maszkos alakoskodóiról, az ún. ijesztőktől, maskaráktól közölt cikket. A sárréd néphagyomány szerint a hódoltság korában a törökök gyakran meglepték a lakodalmukat ülő magyarokat, és ilyen alkalommal elsősorban nőket ragadtak magukkal. S^űcs Sándor véleménye szerint a lóhátas legények szerepe a lakodalomban először az volt, hogy visszaverjék a törökök támadásait, később a nádi betyárok, télen a farkasok ellen védelmezzék a vonuló lakodalmas menetet, majd bizonyos idő után, amikor a lovas legényekre ilyen feladat nem hárult, a lakodalmakban csak a „pompát emelték". Amint a lóhátas legények egykori funkcióját a török elleni védekezésre vezed vissza S^űcs Sándor, éppúgy a török világ emlékeinek tartja az általa közölt ijesztők, maskarák lakodalombeli szereplését is. A lakodalomba hívadanul és így váradanul érkező legények magukat különféleképpen maszkírozva, nagy riadalmat keltve lepték meg a lakodalmas házat. Az ijesztők vezetője török basának öltözött: „bő ruhája alá dugdosott párnákkal hatalmasra növelte terjedelmét, fejére ágyterítőt csavart, derekára görbe karót kötött kard gyanánt". A továbbiakban a szerző megállapítja, hogy a török kortól egyre eltávolodva megfigyelhető az ijesztők szereplési módjának, funkciójának átalakulása. Várt vendégei lettek a lakodalmaknak, megkínálták őket étellel, itallal, a leányok táncoltak velük stb. Eredetükben mind a lóhátas legények, mind a töröknek öltözött ijesztők kapcsolatban állnak egymással, s egy történelmi korra vezethetők vissza.

132 S^űcs Sándor megfigyeléséhez már a múlt század közepéről emk'thetünk adatokat. Egy 1844ből való feljegyzésből arra következtethetünk, hogy a fendhez hasonló szokás a néphagyományban a 18. században is ismert lehetett, s valójában egyáltalában nem kételkedhetünk abban sem, hogy a törököt megjelenítő maszkos játékok, jelenetek kezdete a török hódoltság idejéig vezethető vissza. A népi 131 BJdeyné

Hoffmann Mária: Egy bujdosó naplójából. Ethn., XXXVIL 1926. 25. 132 Szűcs Sándor, i. m. 370-371.