Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramadkus népszokások II.

Egy gránátus testnek már oda illenék Julis mán te sokat jártál a fonóba, De keveset fontál még az orsóra, De ha egy-két legény fordul az öledbe, Be sok csókot adtál annak a képire, Jobb lett vóna annál addig fontál vóna, Motollán az ige sokkal több lett vóna. Eszter, te mindig zörgős-morgós voltál, Mikor a sátorból néha kiugrottal, Kicsípted magadat, ha faluba mentél, Be sok magyar legényt hasadra fektettél. Gizella, akinek bőröd mán fekete, Mert sok üst, serpenyő fordult a kezedbe, Mikor ki-kifordulsz a sátor elibe, Marcinak a szíve fáj írted, ha mígy be. Rebeka, ki mindig csalfa szemű vótál, Aki lány korába sok legénnyel háltál, Rongyos pogácsákat mán sokat sütöttél, Három-négy léginkét mán te is szerettél. Zsuzsanna, ki sokat szoktál szűni-fonni, Sok orsókat szoktál a vásárba venni, Némely részit szegény mán a szú ette meg, Többiről a fonalat az egér őrte meg, Pedig majd még férjhez te is majd elménél, Sem keszkenő kötőt, sem pendelyt nem szőttél, Sem dunnát, lepedőt, még ágyat sem vettél, Kiben a mátkádat kedvedre ölelnéd. Mari, aki tudod, sok búzát elloptál, Kiért a kofától sok szíp almát hoztál, Kit láta a mama, hogy mit szuszakoitál, Hogy egy hív szeretőt mán te is tartanál, Kivel szíved kedvét sírodig hordozdnád, Érte ám sok ostor, bot kit-kit hordozál, így van ez az élet, széjjel a világon, Mégis csak igen sok mindenki más páron. Lídia, kinek vékony a dereka, Mert a lába között viszket mán a lyuka, Hiába vakarja, nem csihad a lángja, Mert a szomszíd Gyurka jól megsubafázta, Van neki akkora, mint egy laskanyújtó, Ez mán jó ám rózsám, de nagy és borzasztó. Minekutána már nem sokat beszélek, Egy kissé közültök mindjárt feljebb lépek, Majd ismét kőzitek ismét megjelenek, Rövid mán az ílet és nem beszílhetek, Csak még egyet iszom, oszt nem soká megyek. Tisztelt nép, halotti szép gyülekezetek, E gyász temetésen, kik megjelentetek, Áldást mindnyáj tokra már Istentől kérek, Ne fogjon rajtatok sem titok, sem vétek, Már minekutána síromig kísértek, Én testemet földbe már jól betegyítek, Szép hegedűszóval már kikísírjetek. A következő változat egy századunk eleji (1907) kéziratos vőfélykönyvből való (Medina, Tolna m.). A folklorizáció, az alakítás jól megfigyelhető. Ez a variáns aránylag rövid, tömör, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy a játék, a komédia minél frappánsabb, csattanósabb legyen. Ez a változat a játék dunántúli előfordulásához is kiváló például szolgál.

82 Körülöttem álló takaros kis sereg, Ezen halott test felett, mely itt szendereg, Látjátok, hogy meghalt ez a szegény legény, Lelankadt a farka, már nem igen kemény, Meghalt életének legszebb virágában, A szíve nem dobog többé a gatyában. Sárga hacukás bodzás lábú halál, Iránta mily kevés irgalommal valál. A jó káposztától csömörlött meg szegény, Éppen tegnapelőtt ez a marha legény, Torkára is forrott ez a jó káposzta, Melytől öreg atyja az inát lefosta. A pipát nagyon szerette, bagóját el nem vetette, Hanem azt megbecsülte, pofájába tette A szekszárdi sintér árkánál Megdöglött egy rossz ló a csonka fűzfánál, Annak farka alatt tátog a kebele, Ezen boldogultnak lelke siet bele. Eredetét vette kedves szüleitől, Három hízó bogáncsos pörköjtől. 82 Az ereded Károly István tulajdonában, a másolata a szekszárdi múzeum gyűjteményében. A kéziratra Szilágyi Miklós hívta fel a figyelmemet.