Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramadkus népszokások II.

Az előadó éneklés közben mozdulataival szinte dramatizálta az eseményt. Az első sornál felállt, kezét vállmagasságba emelte, körbefordult, mintha a szobában jelen lennének a kánai mennyegző vendégei, majd mutatta, hogy „itten vigasság van", s nyomban kezét a feje fölé tartotta, mutatóujját az ég felé irányítva, mondván: „mint egy Kánán mennyegzőben". Ezt követően mindkét kezét előrenyújtotta, s olyan mozdulatot tett, mint amilyennel a vendéget invitálják, hogy kerüljön beljebb, foglaljon helyet, s leült az asztalhoz. A 3. versszaknál a szemét az ajtóra szegezte, mint aki vár valamit, s amikor énekelte: ,>Az első tál ételt behozták ", a székről felugrott, s mintha a kezében tartotta volna a tál ételt, a láthatatlan személyt kínálta: „jézust is abból megkínálták". Majd ismét leült. A 6. versszaknál kezével a háta mögé mutatott a „szolgáknak", ujjaival jelezve „Hogy hat korsó vizet hozzanak!" Annál a sornál: „Péter is a bort megízlelte", szájához emelte a kezét, s mintha egy pohár italt inna, fejét kissé hátradöntötte, és ismét hirtelen felugrott, mint akinek jókedve támadt, előrelépett, gyorsan megfordult, s táncmozdulatokat tett, mintha Péter Magdolnát táncoltatná, közben lábát hátra „felvágta", hogy a csizmája sarkát lehessen látni: „Mind elbánta a patkóját. " A kánai mennyegzpiőX szóló ének előadása a felvidéki lakodalmakban általános volt. Liptó megyében a nyoszplyólányoV feladatai közé tartozott az ének bemutatása. A kéziratos vőfély könyvekben mennyegzpi bordaként szerepel. A fenti példákhoz hasonlóan, a kánai mennyegzptőX szóló éneket is megtaláljuk már a 18—19. század fordulóján kiadott ponyvái vőfélykönyvekben is. Az ének dramatizálása minden esetben nagymértékben függött az előadók személyétől. Az eddigiekben szóltunk a lakodalmi tréfákról, a násznagy és a vőfély szórakoztatásban betöltött szerepéről, példákat emHtettünk mindazokra a műfajokra, amelyek elsősorban a vőfély játékbeli előadására vonatkoztak. Az alföldi (főleg hajdúsági, bihari, kunsági) lakodalmaknak volt egy sajátos alakja, akinek a funkciója - a komoly névtől eltérően - a szórakoztatás, a mulattatás volt, s akivel a lakodalom vendégei tréfálkoztak, élcelődtek, s szórakoztatták vele magukat, s aki őket szórakoztatta. Ez az alak a lakodalmi tréfa: „csomag" érkezik a% ifjú párnak a% „amerikai" nagybácsitól. Csépa, Szolnok m. Kunkapitány. A kunkapitány személyével, az elnevezésével és szerepével a lakodalomban nyelvészek és néprajzosok egyaránt foglalkoztak. Ezt az alakot már a múlt századi adatok a lakodalom vendégeit szórakoztató személyként említik. Osváth Pál a sárréti népszokásokkal kapcsolatban írja, hogy a lakodalomban a tánc szünetében a menyecskék kunkapitányt választottak, akinek az volt a feladata, hogy szórakoztassa a lakodalom vendégeit, s aki résztvevője és gyakran szenvedő alanya volt különböző tréfáknak: „Fűszerezni szokta a mulatságot a kunkapitány, kit a menyecskék felkiáltással megválasztván, az rögtön a menyecskék közt a szegletbe vonul, hol kötelessége a mulatságot élénkíteni és bárha