Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Fogságom

összegyűjtötték, hogy majd vonatot rendelnek a számunkra és azzal küldenek haza fegyelmezetten, Magyarországra. Mi, fegyelmezettséghez szokott Horthy-katonák, felültünk ennek a kedvességnek, s azok a bátrak jártak jól, akik a civilek közt elvegyülve, átöltözve belopóztak a Magyarország felé vonuló civilek közé. Mi pedig vártuk, hogy mikor fogunk elszállítódni Magyarországra? Bizony nem lett belőle semmi, mert a Bécs fölött lévő Stockerau város katonai barakkjába kerültünk, mint hadifoglyok. Reménykedtünk mindennap, hogy holnap, holnap csak elengednek. A türelem kezd beteges türelmetlenségbe torkollni, amelynek elviselését nehezíti az egyoldalú - minden napra burgonyahéjjal szürkített víz - táplálkozásunk. Az emberi léttudat kezd elfajulni. A négy személyre osztandó egy tégla kenyér morzsáját is kimérik az emberek. Góra Mihály barátommal együtt voltunk ebben a fogolytáborban, de nem egy barakkban. Hazagondoltunk és reménykedtünk. Vázlatfüzetem, ceruzám volt, könyveim is, amiket magammal cipeltem, mert az élelmet szállító lovas kocsi rendelkezésünkre állt, hogy csomagjainkat felrakhassuk. Egy Adykötet, egy újtestamentumi biblia, amelyet Apácaszakállason kaptam, és egy német nyelvű regény, amelyet kiszórt lomok között találtam útközben, Hemingway: Wenn die Glocke klingen (Akiért a harang szól). Időnk volt, gondűzőnek kellett valami tevékenységet választani, hol a körzetünket raktuk ki összeszedett kövekből, én pedig lerajzoltam Misi barátomat, valamint egy nagyszalánczi rangtársamat, Mészáros Jánost. (A Mészárosról rajzolt - tidajdonom.) Misi barátom pedig elvitte magával, amelyet jóval később berámázva szobájában találtam. Több rajzom is volt, azok nem kerültek haza (ugyanis majd gyalogolva nem bírván a terhet, erőm fogytán elhagytam az útfélen őket). Az egész újtestamentumot az eleitől a végéig átolvastam. Ugyancsak nekikezdtem németül olvasni a Hemingway-regényt. Amit értettem értettem, amit nem értettem nem értettem. Rémképek távol tartójaként szolgált. A fizikai cselekvéstől megfosztva, az embert tömegnek tekintve, a tehetetlenség kárhozatát ránk húzva, rettenetes lelki feszültségnek voltunk kitéve. Most, hogy írom ezeket a sorokat, az embert szeretném megjeleníteni, az emberben azt, ami az emberré válás folyamatában a humanizációhoz jut el. Megéltem a dehumanizáció nem jószántamból való kényszerítő erejét, és ebből a kényszerítő erőből való kimenekülés reményét. A Biblia 137. zsoltára a zsidó nép babiloni fogságát énekli meg, melyet Szenczy Molnár Albert ír át éneklő sorokba. Azt, hogy ezek a sorok jutottak eszembe fogságommal kapcsolatban nem a vallásosságom bizonyításaként írom le, hanem a fogság sajátos lélektiprásának érzékeltetésére. „ ...Felelvén mondtuk: Miképpen lehet? Hogy dicsérhetnénk az Úr Istent vígan, Énekelvén ez idegen országban? .... " Elhallgat az a madár, amelyiket kalitkába zárnak. Fegyverek közt hallgatnak a múzsák, én pedig a múzsák világába vágytam. Hányszor fordult ellenem a Sors istenasszonya, hogy felejtsem vágyamat, s kilúgozza belőlem a művészet titkaiban való keresésemet. Az történt a táborban, hogy két századot már összeállítottak, amelybe én is beosztattam, csak azt nem tudtuk még, hogy milyen célból? Vártuk, hogy hátha valami pozitívra fordul sorsunk, az idő azonban múlt, és mi még maradtunk. 70