Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Létezésem észlelése

Létezésem észlelése Téged, dicsőit a Zenit és Nadir. A szélvésznek bús harca, az égi láng Villáma, harmatcsepp, virágszál Hirdeti nagy kezed alkotásait. (Berzsenyi Dániel: Fohászkodás) A Képzőművészeti Akadémia elsőéves hallgatója voltain. Burghardt Rezső mesterem jött be korrigálni. Ilyenkor mindenki lámpalázas izgalommal fogadta, hogy mit mond a Mester. Mi nem professzornak hívtuk, nem tanárnak, hanem mesternek, mint ahogyan Krisztusnak is Mester volt a neve. Ez alkalommal egyik nő évfolyamtársunk megjelent, karján a nemrégen született gyermekével. A Mester, amikor odaért hozzá, ránézett a rajzára, majd az anya karján ülő gyerekére, hangtalanul figyeltünk. Majd megszólalt. Ez a legszebb alkotása! Most egy élettapasztalattal rendelkező írom le ezt a gondolatot, mintegy rövidítve akarván tömöríteni a létezés misztériumát. Vagyis életrajzomat írnám. Hogyan írhat valaki az élet sokszerűségéből összeszedett ismereteiből úgy, mint egy gyerek, vagy mint érett ember, vagy idős bölcselkedő? Mégis erre vállalkozom, a leírhatatlanra. Mikor észlelhettem létezésemet? A körülöttem lévő tárgyakat, a mozgást, a teret, a másik lényt. Mikor kiáltottam azt, amit kitörülhetetlenül magamban hordok, amit pályám útjára indító festőművész, rajztanárom, Imreh Zsigmond temetésén a pap a Bibliából felolvasott. - A vak Bartimeustól Jézus, a Mester - miután az elébe furakodott, azt kérdezte: - Mit óhajtasz? „ Mester, azt, hogy lássak!" 1922. április 22-én születtem Belsőbőcs községben. E községet kettészeli a Hernádfolyó. Mi volt az első észlelésem? Próbálok visszaemlékezni. Mit vettem észre először? Nincs határozott állításom. Leonardo állítólag egy barlang előtti nagy madár észlelésével küzdött. Én talán édesanyám karjait észleltem először, mintha állandóan körbe-körbe lépcsőn járkáltunk volna és közben mindig más és más személlyel találkoztunk. Később szüleim elbeszéléséből állítottam össze azt a feltételezést, hogy nagy-nagy betegségből épültem fel s ekkor már tavaszi napfény áradt. Anyám karján ülve széttekintettem, a sárga virágokkal telt - gyermekláncfű lehetett Hernád-parti réten, ahol fehér vásznak síkjai világítottak, vagyis tavasz volt. Elkezdődött a megismerés útja. Szüleim nincstelen, napszámos családok. Eredetileg jómódú földművesek mind a két család, anyai és apai is. Eljutottak viszont arra a pontra, ahogy egymás között mondták, anyagilag tönkrementek. így az anyagi gazdagság gondjaitól megszabadulva, a nincstelenség szabadságában lelhették örömüket. Apám az első világháborút végigharcolta, az ország második hadseregének, a vasútnak lett katonája. Én az első világháború utáni időben születtem, a bőcsi Nagy utcán, Emil zsidó egy égre nyíló, helyiségnek is alig mondható építményében. Velünk lakott anyai nagymamám és édesanyám öccse, aki nehéz, tragikus életét 33 éves korában, hősi halottként a Donnál fejezte be. E személyek voltak, akiket elsőként éreztem hozzám tartozónak. Ezek közül is leginkább az egyedül maradt nagymamámat, kinek férje a hárommillió kivándorló magyarjai példáján Amerikába ment és vissza se jött többet, ott halt meg. Kétségkívül, hogy könnyű most már okosnak lenni, megírni magamról ezt-azt, mégis a körülöttem lévő világ észlelésének mozzanataiból 5