Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

A Képzőművészeti Akadémiára megyek

Éveket mulasztanom, aminek következménye lett, hogy három évig katonáskodnom kellett. Márta feleségem azt mondta: - ne zúgolódj, mert így kellett lenni, egyébként nem ismerted volna meg Annuskát, Emikét, az első feleségedet, meg talán engemet sem. Igaza van! Haddfejezzem be egy kis történettel: Két kisfiú gyufásdobozba almamagot gyűjtöget. A kicsi megkérdezi, miért gyűjtögetjük ezt? Hát nem tudod? Ebben a magban tündérek vannak! Szorgalmasan gyűjtögetik, tele van a gyufásdoboz. Az édesanya megtalálja a levetett nadrág zsebében és kidobja. Másnap reggel a gyerekek keresik, hogy megnézzék a tündéreket a dobozban, nem találják. Az anya a gyerekek kérdésére rezignáltán kijelenti, hogy kidobta azt a szemetet. A nagyobbik gyerek erre hozzákezd sírni, nem bírja abbahagyni a zokogást. A kicsi odamegy hozzá és vigasztalja, hogy majd gyűjtenek még többet, ő is segít. Erre a nagyobbik a sírást abbahagyva, keményen kijelenti: nem is igaz, nincs benne tündérkirály! Annuska visszarakta nekem a kiszórt almamagokat, melyben a tündérek laknak, ezzel önbizalmamat visszaadva, hitem erősítői között emlékezetem Pantheonjában foglal helyet. Azokkal együtt, akik személyiségem alakításában jelentős szerepet játszottak. Az, hogy pszichikailag ki nekem Annuska, nem bízom senkire a vizsgálatát, nem tiltakozom félreértésekről, örülök neki, hogy feleségemmel őszinte szeretetet tanúsítanak egymás iránt, ő is családunk részeként tekintendő. Közelebbről szellemi igényünkhöz hozzátartozik, mint unokahúgom, Olgi. A sorsnak csodálatos játéka révén július utolsó hete Anna, Olga és Márta, névnapjaik köszöntése jegyében történik. Szeretettel köszöntve mindhármukat, megállok, abbahagyva szó-dadogásaimat. A Képzőművészeti Akadémiára megyek Festeni is fogok. Csodaszép lesz! Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott lepled a part porában s cuppant alattad a kék aranyos tó, angyalt pingálok, mint a régi Giotto. (Dsida Jenő: Szökevények a fák közt) A gimnáziumban évenként egyszer úgynevezett csendes napokat tartottunk. Különböző helyekről hívtak meg előadókat. Egyik alkalommal Felső-Borsod jelentéktelen helységéből egy nem nagyon közismert református pap tartott előadást. Sajnos utólag szégyellem magamat, sem a helység nevét, sem a szónok nevét már nem tudom. Szavai egy mondata pedig mindig fel-feltűnik szemem elé, emlékezetem táblájára. Ez pedig a következő. ,,Ha nagyon óhajtunk valamit, az teljesül". Letelt az időm Sajóládon. Úgy látszik, annyira belső hitemben éltem, hogy most, amikor ezeket a sorokat írom, megdöbbenek az akkori elhatározásom energikus célratörésén, annál is inkább, mert olyan időket éltünk (háború volt), hogy az emberi lét kilátástalansága, nagyon sok oldalról volt veszélyeztetve. Én összegyűjtöttem közel ezer pengőt, három öltöny ruhát vettem magamnak. Ez abból tevődött össze, hogy havonta több fizetést kaptam, mint édesapám MA V 47