Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Kiválasztattam

neki, az előadáson viszont, amikor megláttam a gólyámat, majdnem sírva fakadtam a megmerevedésétől. Bizony az állt, állt és még szárnyait sem mozgatta. Ugy jártam, mint Munkácsy a Mozart című festményével, amelyhez olyan nagy felhajtást csináltak, hogy megnyitáskor Mozart-zenét szolgáltattak és amikor a zene abbamaradt, Munkácsy Mozart kezét megmerevedni látta a festményén, kínjában majd a haját tépte. így jártam én is a kéményen álló gólyámmal, amelyik annak idején őcséinket, Lajost, valamint Sanyiék Pistáját dobta be a kéményen. Kiválasztattam Nem félek tőled, sors, bármit akarsz. Ez az, miért csüggedni nem szabad Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit Agyunk az ihlett órákban teremt. (Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban) A legmagasabb iskolai képzettség hat elemi volt, amit falunkban megszerezni lehetett. Utána még három évismétlő iskolába járhatott. Ez arra szolgált, hogy el ne felejtsék az írást és az olvasást. A kétkezi munkából élők, s különösen, ha még vagyonnal, önálló földterülettel is rendelkeztek, a mindennapi élet biztosításhoz ez megfelelt. Én is már iskolaéveim felén túl voltam. Volt ugyan hétszáz négyszögöl földterületünk közel a faluhoz, amelyben a háztartáshoz szükséges növényzet termelődött. Ebből megélni, családot eltartani nem nagyon lehetett. Apámnak fix fizetése lévén, mégis fegyelmezett életmóddal elfogadható megélhetést biztosított. Felvetődött már az a gondolat, hogy én, ha felnövök, milyen foglalkozással biztosíthatom megélhetésemet. Néhány tanuló már volt, akiket szülei négy elemi után Miskolcra polgári iskolába adtak továbbtanulni. Érdekes, ha most végigtekintek, hogy milyen társadalmi rétegből kerültek ezek ki, akkor az látható, hogy azok a gyerekek, akiknek szülei nem rendelkeztek ingatlanvagyonnal, vagyis szántófölddel. A jógazda (ez társadalmi rang) gyerekek még büszkélkedtek is azzal, hogy nekik nem kell kínlódni továbbra a betűkkel. Szüleim nekem is a polgári iskolát szánták, viszont úgy látszik, fizikumra vagy szellemi fejlettségre még nem tartottak elfogadhatónak, ezért az ötödik elemi iskolai évet is Bőcsön kellett elvégeznem. Ez különös véletlen volt, ami sorsomat szükségszerűen megszabta. Ezen iskolaévben történt, hogy a tanítási óránkon megjelent a község református papja, dr. Hegyaljai Kiss Géza, aki egyébként közismert író is volt. Vele jöttek az egyház presbiterei is. Beszélgetésbe kezdtek velünk, tanulókkal, kérdéseket is tettek fel, nem annyira tantárgyi vonatkozásúakat. Mit olvasunk? Hallottunk-e Rákócziról, Kossuthról? Milyen könyvet olvastunk stb. és aztán elmentek. Körülbelül egy hét múlva behívatta édesapámat a lelkész. Azt kérdezte tőle: mit akar a gyerekkel? - Elmondta, hogy mivel ő a vasútnál dolgozik, úgy gondolták, anyámmal együtt, hogy végezzem el a négy polgárit, és mint majd ő, a vasútnál én is el fogok tudni helyezkedni. A lelkész erre úgy válaszolt: Nem oda való. Gimnáziumba fog menni! Azon az év őszén, mikor eljött a 20