Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Úgymint tanár

Benne éltem egy olyan közösségben, mely tudatom formálását sajátos környezetből alakította. Az egyszerű földműves emberek, napszámos emberek közössége volt. Gyönyörködve néztek végig a tavasz ébredésén, a zöldellő mezőkön, felszántott rendezett barázdasorokon. Az emberi tevékenységből táplálkozó esztétikai élmények tárházának forrása volt ez a közösség. A sorsom úgy alakult, hogy végigjártam olyan úton - a tanulás útján -, hogy megismerésem ne csak a köznapi, hanem tudományos és művészeti módszereivel is elmélyítsem. Karcolatomban a művészeti megismerés elsajátításának motivációival foglalkozom, melynek egy része tanári tevékenységem is. Röviden is illik róla beszélnem, mert hozzátartozik életem menetéhez, annak dialektikájához. Az éjszaka és a nappal bár ellentétek, de csak együtt képzelhetők el. Mesterségesen sznobos divattá vált - a festő kollegák között - a tanítást vállaló festőművészek képességeit alábbértékelni. Nem szándékosan, de igazolja előbbi felvetésemet Dobrik István művészettörténésznek, az 1992. évben megrendezett kiállításom katalógusába írt sorai: „ Koncz Józsefet nem tudom, hogy igazán foglalkoztatta-e dilemma, hogy elsősorban festő-e vagy tanár. Én úgy gondolom: nem lehetett kardinális kérdés ez számára. Érezhette, hogy az élet művészet, a valóság megismerés viszonylatában mindkettő megfér egymás mellett egy teremtő szimbiózisban. " Tanári állást vállaltam. A második világháború befejezésekor az ország romokban volt. A lét biztosítása nagyon sok nehézségbe ütközött. Ez is hozzájárult a szükségszerű megoldáshoz, de ugyanakkor emberi elkötelezettséggel is járt. Engem saját közösségem bizalma küldött, hogy gyarapítsam ismeretemet a tudományban, nyilván azzal az elvárással, hogy segítségére legyek azoknak, akik bizalmat szavaztak nekem. Egy új világ reménye élt mindenkiben, a megszűnt vérzivataros háború után. Számtalan tehetséges munkás-paraszt származású gyerek került a népi kollégiumokba. Úgy éreztem, hogy nekem ebben kötelességem részt venni, és segítenem kell ezeket a fiatalokat. Az én generációm, akikkel a gimnázium padjaiban együtt ültünk, s alighogy leérettségiztünk, a második világháború kilátástalanságába kerültünk. Mindannyian, akik élve hazakerültünk, létrettegésünk állapotából az élniakarás öröme aktivizált bennünket. Jó volt fiatal, vidám diákok között lenni. Mi a bátyjuk voltunk, ők pedig a mi öcséink. Nem érzékelhető, mégis leírom : a háborúból mi öregebben jöttünk haza, mint amikor elmentünk, és felelősségteljesebb tudattal. Belső énem elkötelezettsége karcolataimból nyomon követhető. Ez vezetett tanításomban is. Pedagógiai módszerem az emberi közvetlenség, nem a tanügyi előírás. A tapasztalatokban gyakorlottabb munkatárs. Nem leckét tanítottam, hanem ismereteket adtam. Soha nem felejtettem el rögzíteni értékeket, melyek az emberi humanizációt erősítik. Ezeket ma már felnőtt tanítványaim emlékei jelzik vissza. A sok közül elmondok egyet. Természetes, számtalan érettségizett diákom van és így ezek találkozóján, ha úgy adódik részt veszek. Egyik ilyen találkozón odajön hozzám a ma már családos diákom mondván: Tanár úr, én még mindig emlékszem arra, hogy egyszer azt mondta nekünk, hogy három szép van a világon: a csillagos ég, a kisgyermek szeme, a harmadikat pedig már elfelejtettem. Azt azért felejtetted el valószínű - mondom neki -, mert legelvontabb és legáltalánosabbnak mondható. Ez pedig a boldogság. Igen érzékletesen rögzítettem egy hitet. Azt, hogyha felnéz a csillagos égre, érezze a mindenség csodáját, 150