Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Ébresztő az Egmond-nyitány hangjaira

1956. október 23-a van. Jelentős napja ez a magyar történelemnek. Én nem a történését, jelenségének sokaságát óhajtom elmondani. Karcolataim tárgya nem ez, viszont nem mentes tőle. Az egyénnek a jelenséghez való hozzáállása illik abba a szemléleti menetbe, amelyet karcolataim képviselnek. Mindjárt rá is lépek erre az útra. Nézzük, milyen reagálások voltak a hírre, és hol állok én ezekben? Ez itt a kérdés. Fiatal kollegáim nagy, öntudatos ovációval fogadták, s látták a boldog jövőt, amely már meg is valósult, hiszen végre eljött a szabadság. Olyan gyors változások, intézkedések tömkelege kerül felszínre, hogy szinte megterheli a normális elmét. Tekintsenek el attól, hogy előadásomban netán nem logikusan, hanem egymásra hajigálva mondom el, ahogy fel-feltünedeznek a történések. Különféle tanácsok alakulnak, régieket leváltanak, újakat kineveznek. Röplapokat gyártanak, kezdve tizenkét ponttal és nem áll meg százon felül. A városi hangosbemondón bekiabálják, hogy x átvette a rendőrkapitánytól a parancsnoki tisztet. A Kossuthszobornál gyülekezik a tájékozatlan tömeg. Várják, hogy hátha megmondják, hogy mi történik? Megjelenik egyszer csak a városi párttitkár, s ő is nyugalomra int, mondván, majd felülről érdeklődik és közli velünk, hogy mi a helyzet? Megőriztük nyugalmunkat, szépen elvonultunk, haza mindenki. Vártunk, s eljött a másnap reggel. Én maradtam otthon a kollégiumban, az igazgató nagy eufóriával eltelve, már nyílt kijelentései a győzelem ittasságot nyugtázták. Valószínűleg másból is táplálkozott ez az ittasság. Én a kollégiumban, egyedül fogadhattam egy lelkes, forradalomvágytól fűtött (nem sértem meg, ittas csoportot). Követelték a kollégium diákjainak kivonulását. Nem teljesítettem követelésüket, hosszas huzavonájuk és randalírozásuk ellenére sem. Ez a csoport volt az, amelyik a boltból ellátta magát élelemmel és itallal és azzal az ürüggyel, hogy megszervezik az esetleges nagy ellenállásukat, kivonultak László tanyára, ott végezték dorbézolásukat. A tantestület úgy döntött, hogy a további veszélynek nem teszi ki a diákokat, tanítást szüneteltetve, egy időre hazaküldtük őket. Én is hazamentem szüleimhez. Tudniillik, feleségem a gyerekkel, még nem jött vissza Ujhelybe. Itt találtam már az öcsémet, aki Pestről jött haza, tőle értesültünk az ott történtekről, egyetemi hallgató volt a villamosmérnöki karon. Már eddig is elég sokat írtam az 56 történéseiről. Azért, hogy nem többet, nincs lelkiismereti furdalásom, mert 1956 eseménye világviszonylatban is felértékelődött. Az már más lapra tartozik, hogy bizonyos politikai célzattal ki hogyan használta fel a saját érdekében úgyannyira, hogy nemcsak országokat, intézményeket, embereket, hanem még családtagokat is szembeállít a mai napig egymással. Ez hatással van Magyarország kulturális életének kialakulására is. Én, aki részt vettem a második világháborúban, úgymond az első világháború utáni Trianoni békeszerződés csonkamagyarországi társadalmában, a második világháborúban, mint katona, következőleg Szálasi nemzetveszejtési korszakában, a második világháborút is elveszített újbóli csonka ország társadalmában, Rákosi vezetésű osztályharc diktatúrájában éltem, nem operettszínpadnak láttam az 1956 eseményeit. Sajnos fiatal kollegáimnak az előbb említettekről fogalmuk sem volt, szerintem úgy viselkedtek, mintha valami farsangi show történne. Ma már mindenki tudja, hogy az ellenkezője bizonyosodott be. Eggyel gyarapítottuk harci vállalkozásaink történelmének szomorú végét. 130